Református Kollégium, Marosvásárhely, 1914
23 kolta hadüzenetét, a világtörténelem tanúságai szerint és saját közmondása szerint is a nálánál gyengébb országok és nemzetek életjogát csak addig respektálta, amíg érdeke megengedte, de mihelyt érdekei úgy kívánták, minden tartózkodás nélkül, a leg- brutálisabban tiporta le békés országok békés polgárait. . Hogy mi sem önzésből, sem irigységből, hanem csak a kényszernek engedve fogtunk fegyvert legszentebb javaink megvédésére, ezt lélektani alapon azokból a jelenségekből is bizonyíthatjuk, melyek harcmodorunkat jellemzik ellenségeink hadviselésével szemben. Az az egyszerű magyar közmondás „aki haragszik, annak nincs igaza“, soha fényesebben nem igazolódott be, mint most. Mig népünk a legutolsó orosz v. szerb foglyot, mint szánalomra méltó embert részvéttel, mondhatni gyöngédséggel gondozza és minden bántalmazástól megóvja, addig a világ legudvariasabb és legfinomabb nemzetének kikiáltott francia nép, a legborzasztóbb nélkülözéseknek teszi ki azokat a szerencsétlen magyar és német polgárokat, kik hadüzenetkor Franciaországba rekedtek és Franciaország ellen soha fegyvert nem fogtak. A német császár a fogságba jutott francia közlegényt egy szóra haza bocsátja beteg édes anyjához, a francia sajtó egyik legnagyobb orgánuma, tehát a francia közvélemény hatalmas kifejezője, pedig egy német generális fiát, ki mint német tiszt francia fogságba jutott, úgy fényképeztek le, mint a hogy a rablógyilkosokat szokták és ebben a formában közli a védtelen fogoly arcképét gyalázó sorok kíséretében. Anglia a német nők, aggok és gyermekek kiéhezte- tésével igyekszik Németországot legyőzni; a német katona pedig az angol önzésért elpusztult Belgium éhező polgáraival osztja meg ételadagját. Franciaországban és Angliában a magyar és német anyanyelvű polgárok vagyonát tüzzel-vassal pusztítják a tehetetlenség dühében, a Magyarországon élő franciák és angolok pedig nemcsak teljes békességben folytathatják munkájukat, hanem még azt is eltűrjük nekik, hogy nemzeti sovinizmusokban hadseregünket kritizálják és szövetségeseinket gyalázzák. Igazságunk érzete és annak tudata, hogy az igazságnak győznie kell, olyan lelki erőt ad mindnyájunknak, hogy ellenségeinkkel is lovagiasan bánunk és ezzel arról teszünk tanúságot, hogy a kultúra, melyet tőlünk épen ezek az önhitt nemzetek akartak eldisputálni, vérünkké, belső sajátosságunkká vált, nem pedig csak külső máz, mely alatt vadállatias szenvedélyek szunnyadnak. De igazunkról tanúskodik az a határtalan