Református Kollégium, Marosvásárhely, 1914

— 20 sokkal erőtlenebb az én szavam, semhogy Bátory József érdemeit kellően méltatni tudjam. Róla való megemlékezésem is mint sírjánál elmondott búcsúm legyen tanuságtétel arról, hogy nemcsak intézetünk és városunk társadalma, hanem hazánk egész közoktatás- ügye halálával egy talpig becsületes, puritán jellemű, tevékeny tanférfiut veszített. Neki nem volt teher a tanítás, azok közé tartozott, kik úgy lelkesedtek tantárgyuk tanításáért, mint a művész művészetéért. Épen azért nem elégedett meg a tantervszabta szűk keretekkel, hanem a felsőbb tanulmányokra készülő tehetségesebb tanítványait a rendes tanórákon kívül szabad idejében oktatta a magasabb mathezis tantételeiben, hogy minél nagyobb sikert érhessen el; és tanítványainak haladásában szive szerint örvendett. Finom didaktikai érzékével megtudta érezni, hogy a tanulók különböző értelmi képessége mit bír el; tanításának közvetlenségével a nehezebb felfogású növendéket is könnyen átsegítette a mathezis bonyodalmain és nehézségein. Amilyen őszinte elismeréssel adózott a becsületes szorgalomnak és alapos tehetségnek, épen annyira korholta a tunyaságot és a felületes elbizakodottságot. Ennek folytán és tiszteletet parancsoló, példát mutató egyéniségével igen erőteljes nevelői hatással volt tanítványaira a szó legnemesebb értelmében. Hogy jóravaló tanítványait mennyire szerette és támogatta, arról sok-sok példát hozhatnék fel, de jellemzésül csak egyet említek, amire közületek, kedves ifjú barátaim, többen emlékezhetnek: azt a nemes, fenkölt lelkivilágát annyira jellemző fáradozását, mellyel egyik korán elhunyt, kedves tanítványának sirkövet emeltetett vigasztalásul a szülőknek és buzdításul nektek, hogy az igazi érdemet a halálban sem felejtjük el. És a róla való tanúság- tételre még mennyi bizonyítékot hozhatnék fel, de hiszen ő adta kiválóságának, lelkiismeretes kötelességteljesítésének legfényesebb bizonyítékát azzal, hogy a harctéren is a legelsők között állott, hogy kötelességének teljesítése közben halt hősi halált. Őt siratva könnyeink fátyolén át sugárzik szemünk annak felemelő tudatában, hogy ő a miénk volt munkás életében, miénk marad áldott emlékezetében és megnyugtat a hitünk, hogy az idvezültek seregében elnyerte az igazak jutalmát az örök élet koronáját.

Amilyen mérhetetlen csapás tanügyi szempontból a kiváló tanár elvesztése, épen olyan pótolhatatlan ür támadna alma materünk vezetőinek sorában, ha valónak bizonyulna az a szomorú hír, hogy Désy Zoltán, főgondnok úr hősi halált halt. Mint az érette rajongó édes anya, úgy figyelünk mi is minden hirre, mely meg-