Református Kollégium, Marosvásárhely, 1902

felváltva, hol itt Maros-Vásárhelyen, hol pedig a küküllőmegyei Domáldon, nagyanyai örökölt jószágán tartózkodott, elvonulva a világtól, a mathematikai tudománynyal foglalkozva, gazdaságot folytatva. 1846-ban azonban beköltözött Maros- Vásárhelyre és itt lakott a Kálvária-utczában 1860. január 27-én bekövetkezett haláláig. Koporsóját a katonai dísz- kiséreten kívül csak három czivil ismerőse követte. Sírja elfeledve, jeltelenül volt 34 évig. Végre 1894-ben Schmidt Ferencz budapesti épitész-mérnök idejött, a sírhelyet felkutatta, megállapította s a fővárosi Mathematikai és Fizikai Társaság segélyével sirkövet állított arra.

Kiskorában Bolyai János, mint gyors felfogású, valóban lángeszű gyermek a nagytudományu apának nagy örömére mindazt meg tudta tanulni, amire az apa tanította, sőt nem ritkán olyan titkait találta ki a mathematikai tudománynak, melyek az apát is meglepték. Később azonban, férfi korában, az önállóság érzete már tulhajtásba ment át nála; eltérő véleményt hallani, ellenmondást tűrni nem tudott; mint katonatisztnek e miatt folyton párbajai voltak, melyekben mindig ő volt a győztes fél. Végre tapasztalnia kellett, hogy a tisztikarban mindenki kerüli ötét; meg kellett győződnie, hogy őtet összeférhetetlennek tartják, minek következtében, talán felsőbb figyelmeztetésre is, kilépett a katonai szolgálatból.

De szerencsétlensége, az összeférhetetlen természet a polgári életben is üldözte. Az embereket általában kerülte, valamint azok sem óhajtották társaságát. Társasága jóformán csak atyja, a nagyhírű tanár volt, de tudós vitatkozásaik közben ezt is gyakran oly kíméletlenül támadta, hogy olyankor kénytelen volt a lakásáról kiutasítani és vele az érintkezést megszakítani, mig újra meg nem bocsátott neki és újra meg nem bántotta.

Hogy ez az összeférhetetlen, lángeszű Bolyai János mivel vívta ki a tudós világnak nemcsak elismerését, hanem bámulatát is, arról akarok most röviden megemlékezni.

5