Református Kollégium, Marosvásárhely, 1902

Uzsonakor, ha a nap száll,

Qyuladj meg, mint gyertyaszál;

Estve ha lenyugodt az,

Olvadj miként a viasz;

Ha az éjfél közeleg,

Halálos kin törjön meg;

És mikorra hajnal lesz,

Érj éltednek végihez,

S reggelre a koporsóban Feküdj kiterítve holtan:

Mert gáládul megcsaltál Nem tudom, mit hallottál.*

A magyar nép önérzete s méltóságérzése mellett szól végül az a jelenség, hogy a mesék kisszerű nevetséges személyeit a maga fajtájából sohasem választja, hanem a czi- gányra, zsidóra, vagy más idegen nemzetiségű egyénre ruházza.

A magyar népnek egy más jellemvonása, mely ismét a sík pusztán, a nyílt rónán ment át vérébe s századokon át tisztán maradt: nyíltsága és őszintesége. E jellemvonásáról tanúskodnak az ily nemű példabeszédei: „Szólj magyarán!“ „Magyarán megmondja az igazat.“ „A magyar ember nyelve hegyén hordja szivét.“ stb. E jellemvonását igazolják a népdalok, melyek valódi igaz érzéssel, a legőszintébb közvetlenséggel szólnak még a mindennapi életnek is apró-cseprő bajairól s dalba foglalnak sok oly dolgot, melyeknek épen ez a közvetlenség és őszinteség adja meg költői becsét. A magyar népnek ezen jellemvonásából sokszor visszaéltek az idegen nemzetiségek, mint a tót, „kinek emberségében — mint a példabeszéd mondja — nem lehet bizni s a csalfa német s rávezették ezen intő közmondásokra: Meglásd, ki- nak higyj. Jól megnézd, kiben bizz. Meg ezen s több más ilynemű dalra :

* Rom. N. 159. I.

XXV