Református Kollégium, Marosvásárhely, 1902
téves és elferdített állítás. Hisz ha ez megvolna, akkor a népköltészeti darabok, melyekből az illető nép hite, vágya, előítélete, érzelem világa szól hozzánk, bizonyára ezt is felemlítették volna. A magyar nép büszkeségéből foly egy más jellemvonása: önérzete és méltóságérzete. A mint a népdal gyűjtemények bizonyítják a szerelemnek és másféle érzelmeinek nyilatkozatai teljesen különböznek hazánkban lakó idegen nemzetiségek szerelmi dalaitól. A magyar népdalok között van boldog, könnyen vigasztalódó, panaszos, átkozódó, de a forró szenvedélyességgel s az cpekedő búskomorsággal nem találkozunk bennök. A szerelem népdalainkban bizonyos becsüléssel párosul, a mások megbecsülése pedig a magunkéval együtt jár, mert a mint a példabeszéd mondja: „Ki mást megbecsül, magát becsüli meg.“ „Ki mást sárral dobál, önmagát mocskolja be.“ Önmagunk becsülése pedig az önérzet és méltóságérzeten alapul. A boldogtalan szerelmes mindig önhibájában keresi népdalainkban az okot, mely tény önérzetéről világosan tanúskodik. Önérzete pedig sohasem hagyja el a magyar embert, még fájdalmában, keservében sem. Ha fáj a szive fájdalmát nem viszi ki a világba, hanem magába zárja azt, hadd emészsze a kín lelkét, kínozza az elfojtott keserűség, csak panaszát ne hallják, fájdalmán ne örvendjen a csalfa szerető. Fájdalma ilyenkor csak a komolyságban nyilvánul s midőn búcsúzik, megihletődéssel mondja: Köszönöm galambom Hogy eddig szerettél.* A hevesebb Ielkületüek hetykeségbe csapva dicsekednek, hogy más és különb szeretőt kapnak : Azt gondoltad mindig igy lesz, Hogy szeretőm soha sem lesz, Dehogy nem lesz, de bizony lesz, Nálad csalfa különb is lesz. * Er. N. és M. II. 15. XXIII MH
