Református Kollégium, Marosvásárhely, 1890
4 haladás, hanem a nyugalom, nem a küzdés, hanem az önraeg- adás, nem a vizsgálódó nyugtalanság, hanem tudatlanságunk érzetében a lemondás. Itt nem szabad mondanunk, hogy agyad korlátolt, elméd véges, minek feszitni azt? a czél homályban van, minek keresni azt ? a tudás boldogtalanná tesz, elveszi álmodat, elrabolja üdvösségedet, minek szerezni azt? Itt jelszónk mindig előre! czélunk küzdés a tudásért, terünk a vég- hetetlenség. Igen, ezért szeretem én ezt a hivatást, a melyet ez intézet falai között betöltünk, ezt az állást, a melyet elfoglalunk, a melyet legnemesebbnek, legszebbnek, legszentebbnek tartok az élet minden foglalkozásai között, mert azon a téren enged mozognunk, a mely az emberiség egének legde- rültebb, legtisztább darabja, a melyet az emberiség legfenségesebb eszméinek tiszta fénye világit meg, a melyen az őszinte lelkesedés még nem megmosolyogni való gyengeség, a haladás nem hiába való erőlködés, a hol a tudomány és hit jó barátok, a hol az értelmi felvilágosodást, a tudást egyetlen zálogául tartjuk az ember boldogságának. A midőn felkent fejek úgy gondolkoznak, hogy a tudomány elvégre csak az emberi elmét útvesztőbe viszi, hogy a felvilágosodás egy bizonyos fokon túl az emberi boldogságot és üdvöt, mint féreg örli szét, hogy az összes emberi tudásnak, a melyet évezredek során át annyi küzdés, szenvedés árán halmozott fel a kutató emberész, végeredménye csak agnosz- ticzizmus lehet, beismerése annak, hogy a bennünk és körülöttünk levő világ mivoltát, czélját, fenntartóját, a tudás fényivel meg nem világíthatjuk, beismerése annak, hogy semmit se tudhatunk meg, hogy ezt illetőleg minden törekvése az emberiségnek hasztalan volt, declaratioja az emberi ész korlátozottságának ; a midőn ékesen szóló ajakkal hirdetik, hogy nem az emberi elme, nem a vizsgálódó ész tárhatja fel előttünk ama mélységes talányt, hanem a kedély, az érzelmek ereje, a mely csodás természetfeletti nyilatkozatokra képes, akkor a tudományt egyenes ellentétbe igyekeznek helyezni az ember üdvével, boldogságával, meggyőződésből származó hitével. Lehetséges-e az, hogy a mire napról-naprabuzditunk, amiből évről-évre többet kivánunk, a mit hitünknek pajzsa alatt, hitünknek vezérelve, a szabad vizsgálódás értelmében tanítunk, a miben őseink fáradoztak, a miben fáradozni buzdítjuk utódainkat, a mit itt nyilván úgy tüntetünk fel, mint az emberi lét legmagasztosabb czélját; lehetséges-e, hogy az értelmi elő-
