Református Kollégium, Marosvásárhely, 1889
53 nek meg volt engedve felmászi a csúcsra, a hol elénekelték a szózatot, melynek hangjai tisztán csengve, ünnepélyesen hatoltak le a völgybe. Volt valami nagyszerű, fenséges e látványban, melytől alig tudtunk megválni, önkénytelenül ama hatalmas erőre gondolva, mely a föld mélyéből feltaszitotta, egy búcsú-pillantást vetettünk reá, folytattuk utunkat Verespatak felé. Az ut a kopár hegy hátakon, nem valami kellemes volt, siettünk mennél hamarább túl lenni rajta. Megkönnyebbültünk mikor feltűnt előttünk a bánya üregek által összelyukgatott Komái hegyoldal s távolban a Csetatye. Ismét fenyvesbe értünk, gyorsan haladtunk lefelé a vörös talajon, mely esős időben megfesti a patak vizét. Ott voltunk Verespatak nagyközség egyik végén, másik vége azonban még két jó óra járásra van. Verespatakon Ebergérnyi Mózsa bányabirtokos ur, Frits Vilmos főszolgabiró ur s az ottani értelmiség szívességéből ellátásban, szállásban részesültünk. Ebéd és pihenés után a Csetatye megtekintésére mentünk ki, mely mint, egy húsz perez távolságra van. Látva ez emberkéz által összelyukgatott sziklát, óriás üregeivel, az ős római időkből származó tárnáival, mely most is annyi emberkéznek ad munkát, több, mint másfél ezred év múlva, eszünkbe kellett jutni, mekkora szerepe van a föld felszínének, alakulatának megváltoztatásában ama tiz újnak, melyet oly erőtlennek hiszünk sokszor a természet erőivel szemben. Látva ama primitiv eszközöket, melyeket a maga kezére dolgozó bányásznép használ, ama keserves munkát, a melyet végez midőn a sziklában előre hatol, hihetetlennek tűnik fel, hogy emberi kéz munkája ez, annál hihetetlenebbnek, a midőn a római sima falu tárnákban végig menve ha visszagondolunk arra az időre, mikor a lőpor erejét is az emberi kézerőnek kellett pótolni. Mennyi sóhajt, mennyi átkot hangozhattak vissza e szikla falak, mennyi könny folyhatott el, mig a czivilizaczió első csillanása a lőpor tiizé- ben megváltotta a tömeget az igavonó baromhoz való lealacsonyi- tástól. Megállva az alső Csetatye ez óriás mély kúthoz hasonló üreg fenekén, tekintve a fenn kéklő eget, a peremen tenyésző növények lehajló, szélben ingó szárait, a látvány bár szép, nagyszerű, de van valami idegen benne, valami különös érzés fog el bennünket, egészen más mit a hegytetőn széttekintve a messziségbe, völgyek hegyek felett éreztünk, valami miutha vonna felfelé, oda a hol a nap süt, a szellő jár, mintha szabadulni óhajtanánk innen. Eszünkbe jutnak azok, a kik hajdan naponta igy tekintgettek felfelé, igy vágytak emelkedni, de a halálon kivül más megváltó angyaluk nem volt; eszünkbe jut itt a földgyomrában heverő kincsek között, hogy az embernek egy kincse van, a szabadság, egy áldása van, a czivilizaczió. Annak jótéteményeiben kétkednünk, azt meg-
