Református Kollégium, Marosvásárhely, 1888
Báró KEMÉNY GÁBOR egyházkerületi főgondnok f 1888. október 24. Évzáró beszéd, tartotta 1889. junius 28-án BEDŐHÁZI JÁNOS, igazgató. Mélyen tisztelt közönség ! Nemes tanuló ifjúság! Kedves barátim! Nem dicsérni, nem magasztalni akarok. A jó a mit ember tett, a nemes a miért szive buzgott, a szent, a minek áldozott életében, akkor a midőn a test fölött a sir domborul már, mig a lélek régen elvegyült a mindenségben, ne elhangzó dicséretben, ne üres magasztalásban lelje pálmáját. Meghalt egy testvér, ki első volt közöttünk: a fájdalom kitörése vagy akár a gyásznémasága a nyitott sir fölé való. A mikor azonban az uj tavasz zöld hanttal boritá be azt, a mikor a köny felszáradt szemünkben, s nem csak órezünk, hanem gondolkozunk is, a mikor az emberiség örök életében vetett hitünknél fogva a veszteséget nem mondjuk pótolhatatlannak, a mikor nem csak a múltat tekintjük, hanem ama bűvös tükröt tartjuk szemünk elé, a mely nemzedékek hosszú sorát mutatja előttünk; akkor hadd kérdjük azt, mit tanulhatunk életéből, ki elsőnek lenni volt hivatva mi közöttünk ? Akkor hadd vizsgáljuk azt, mi maradt meg belőle minekünk, a mit örökségül hagyhatunk az utódoknak, akkor hadd gondolkozzunk arról, hogy az a buzgóság, az a nemesért való hevülés, az a szent tevékenység ott a sírnál véget ért-e? S egy elmondott beszéddel egyszer s mindenkorra leszámoltunk mind azzal? Része vagyunk, egy atoma ama nagy egésznek, az emberiségnek, a melynek épen úgy meg van a maga individuális élete, működése törvényszerű fejlődése, mint a benne élő egyénnek. Az a millió, meg millió kar, mely napestig szakadatlan fizikai munkában lankad el, a melyet a felderülő hajnal ismét uj munkára szólít, bár megannyi különböző czélnak látszik szolgálni, a magasságból tekintve, ha valahol a mindenségben egy felsőbb nézőpontot tudnánk lelni, úgy tűnne fel, mintha egy közös erő mozgatná mindannyiát, mintha egy titkos vezényszóra emelkedne fel s hanyatlana alá. És hogyha az emberi sziveknek annyi különböző dobbanása egy hanggá vegyülhetne össze fülünkben, felismerhetnek azt a harmonikus éneket, a mely az
