Református Kollégium, Marosvásárhely, 1886
16 Ezelőtt nyolcz évvel tartott évnyitó beszédemben egyebek közt mondottam volt Arany Jánossal: „Legnagyobb czél pedig itt a földi létben, Ember lenni mindig, minden körülményben.“ Nyolcz esztendő csaknem harmada egy emberöltőnek; hosszúidé, különösen, ha mint én is, az élet lejtős felein suvadunk alá. Ez alatt, ha mindennap csak egy nótát feledünk is, sok hull ki emlékezetünkből. Aztán a meggyengült érzék-szervek, meghibbant erők következtében, a hajdanitól eltérő világnézletiink alakulhat. Mindazonáltal, most nyolcz év után és abban a meggyőződésben élek, s fogok élni koporsóm bezártáig, hogy ha csakugyan sorozni akarjuk, első a jellem, s azután következik a tudomány, miveltség. Most nyolcz év után is azt tartom, hogy mint dr. Bal- lagi Aladár legújabb, Colbert czimü könyve első részében helyesen mondja: „mihelyt erkölcsiségről van szó, nincsen helye a plus és minusoknak, melyek megsemmisítenék egymást; ezer jó tulajdon sem von le egyet, az alávalóból. “ Ezeknélfogva a magaviseletén kezdem. „Vess lángot előttem éjjeli szövétnek, Képzelet! s világíts éjjek éjjelébe!“ Magas hangból kezdettem. Arany János akarta „látni az éjét“, mely a rodostói temetőben „feketül“. Fel akarta emelni a bujdosók „sírjáról a követ, egy nehéz századot“, életre akarta „lehelleni a szivet, mely régen elhamvadott“. Ezekért volt szüksége a képzelet lángjára. En még látom, ha sírjában is, az évet; nekem csak a rézport kell levernem a még alig száraz írásokról; csak pápaszememet kell megtörölnöm, hogy tisztán lássak; nekem élő, dobogó, fogékony szivekre kell hatnom. Ezekért mondám, hogy magas hangból kezdettem. Magatok viselete általában jó volt. S midőn ezennel tanú- bizonyságot teszek arról a kellemes tényállásról, hogy fegyelmi ügy, az isk. szék előtt egyetlen egy sem fordult meg ez iskolai évben: szám dicséretüket szólja. Azonban a példaszóból indulva ki, hogy a szénahányó villát inkább meg kell hajtani, mint szükséges, mert később úgy is kiegyenesedik : nehány megjegyzést teszek.
