Református Kollégium, Marosvásárhely, 1886
Évzáró beszéd Tartotta Horváth Gáspár igazgató-tanár. 1887. évi junius hó 26-án. Mélyeu tisztelt hallgatók! Nemes tanuló ifjúság, kedves barátim ! Mielőtt a lejárt iskolai év sírboltjába beékelném a zárókövet : vessünk futópillantást annak változatos napjaira és eseményeire. Megrendült egészséggel, hideg, esős időben, most virágzó városok és helységek tűzvészeiről, majd a magyar alföld alig megbecsülhető árvízkárairól, aztán a paksi óriás szerencsétlenségről, meg az antisemiták őrjöngéseiről, s vérük hullásáról olvasva hiob-hireket: kellett megírnom e záróbeszédet. — Mind ezek mellett is, bíráló, s a hol kell, helytelenítő megjegyzéseimet, valamint eddigelé soha, ügy most nyolezadikszor — és igazán utoljára, — sem fogja sugallani sem az clsavanyodott hangulat, sem gyűlölet vagy előzetes elitélés; hanem az aggódó szeretet közvetlen a ti, közvetve hazám és nemzetem jövője iránt. Valamint eddig, ügy most is igyekezem szemelőtt tartani Chesterfield e bölcs tanácsát: „Se ne gyalázz mordul szólva Se ne dicsérj pazarolva.“ Különben is viszontagságos életem változatos folyama alatt rájöttem — legalább ügy hiszem — a létei azon törvényére, mely fogyatkozással, gyöngédséggel szövi-fonja össze a kitűnőt, az erőset. Ilogy a nagy szellemek is alá vaunak vetve az élet apró- cseprő bajainak. S e magamba-szállás indít arra, hogy a világ összes kisebb-nagyobb bolondjait tűrjem, élénk tudatában annak, hogy bennem is van elég elnézni való. Ha szavaim itt-ott még is élesek lennének, gondoljátok meg, hogy a betegnek nem az a jó embere, ki folytonosan édességgel tömi, hanem az, ki keserű orvosságot ad, ha szükségesnek látja.
