Református Kollégium, Marosvásárhely, 1885
jr Évzáró beszéd. Tartotta: Horváth Gáspár, igazgató-tanár. 1886. junius hó 24'ikén. Mélyen tisztelt hallgatók! Nemes tanuló ifj. kedves barátim! Midőn most hetedikszer dobban meg' szivem az iskolai óv sírjánál» midőn most hetedikszer tocsátalak el titeket, szülőitek ölelő karjaiba ; midőn most hetedikszer ós utoljára teszek futó visszapillantást egy iskolai óv zajtalan munkálkodására: nyugodtan állok e helyen. Mi, tanitóitak, teljes igyekezettel azon voltunk, hogy kötelességünket lelki- ismeretes pontossággal végezzük, s azt ki-ki, a neki adatott talentumok mértéke szerint, meg is tette. És ti? Vajha elmondhatnám ezt rólatok is mindnyájatokról! Akkor bátran ós vágyó örömmel néznék szembe, nemcsak a nagy, de az örökös szünidővel is, mert akkor már ón is, mint Mózes a Nóbó hegyéről, látnám az Ígéret földjét. Fájdalom, közületek nem minde- nikről mondhatom ezt el! És e fájdalmamat csak az enyhíti, hogy a tanári kar Ítélete szerint, a nagyobb rész közületek is, megtette, vagy legalább, erejéhez képest igyekezett megtenni kötelességét. A latin póldaszó szerint; „néha akarni is elég“. És ez igaz is. A mint Arany János mondja: „ . . . Az erő akarat, Mely elébb, vagy utóbb, de borostyánt arat.“ Azok, a kik hiveu betöltötték kötelességeiket, már is megtalálták fáradságuk jutalmát öntudatuk derűs békéjében, szülőik megelégedett mosolyában, a mi dicséretünkben s meg fogják találni majdan, az ég áldásában. Szokták mondani: „primus in schola, saepe ultimus in ké» est“. Néha csakugyan megtörténik. Hanem épen az ilyen ritka kivételek erősitik azt a köztapasztalatot, hogy azokból válnak a társadalom létrájának bármely fokán, derék emberek, a kik a kötelesség teljesítést, már gyermekkorukban, már itt megszokták. Ha uj ember lennék közöttetek ns. ifj.! vagy, ha tudnék, mint Arany János módja: