Református Kollégium, Marosvásárhely, 1884
íe tevékeny tagja ne lett volna. Meg volt győződve, hogy, mint Jókai mondja „csak az a nagy szó, melynek tett a vége; hogy a dicse - kedőnek megszaporodnak ellenségei, a panaszolkodónak elfogynak jó barátai, s csak a némán dolgozó munkás az, kit megtűr a világ.“ Hazafias ember baráti működéseit, törekvéseit, hosszú élete változatos folyamában soha sem tévesztette szem elől. Nem a szerencse napjaiban, nem a súlyos megpróbáltatások idejében. Saját élete által bizonyította bé, hogy a remény és lemondás ugyanazon forrásból fakadnak, t. i. szilárd akaratból jót cselekedni. Forrón szeretett nejét korán veszitó el, két szópreményü fiát, tanulói pályájuk végén, házát, ingóságait, egyszer a polgár háború, másodszor az elemi csapások lángja emésztette föl. Kedves nejéért, gyermekei szeretőiében talált vigaszt és kárpótlást; atyai szeretőiét, melylyel két elhalt fiát is körülfogta, a megmaradott háromra pontosította össze. Szóval lelkének egyensúlya semmi körülmények között sem ingott meg soha, rövid időre sem. Ily emberre gondolhatott Horatius, midőn ama klassikus szavakat irá: „Impavidum ferient ruinae.“ A csak halványon jelzett szellemi tulajdonok mellett, melyeket maga fejtett ki és növelt nagyra magában, ép és szívós testtel is lévén megáldva, melyet sem túlterhelő munkával, sem tunya tétlenséggel nem rontott meg, hosszú életet élt, bizonyságul szolgálva a latin példa igaz voltára, hogy „az istenek mindent a munkának adnak.“ Cicero mondotta: „a természet, mely az emberi élet drámáját föltalálta, nem oly rósz költő, hogy az utolsó felvonás, a vénség, ne sikerült volna neki; de a rósz színészek, kik nem bírják ki a szerepet: az előadás végét elrontják, sőt az egész sikerét is kocz- kára teszik.“ így mindig örömteljes dolognak tekinthetjük: ha tisztes és tevékeny aggkor bizonyítja bó, hogy az utolsó felvonás is sikerült. Méiyen tisztelt H! Ns. tanuló ifjúság! Idvezültünk iránt, halála alkalmából minden lehető tisztességet igyekeztünk megtenni, koporsóját hálás kegyeleiünk látható jeleivel ékesítettük fel, s könnyek között kisértük ki a temető-kertbe; helyét kollégiumunknál érdemes emberekkel töltöttük bá, de mindezekkel idvezültünk iránt való tartozásunkat nem róttuk le. Azt csak úgy törlesztbetjük, ha szent fogadást teszünk, hogy hozzá, kinek ítélete igaz, akarata jó és érzése szép volt? hasonlók lenni, teljes erőnkből igyekezünk; ha jelsza-
