Református Kollégium, Marosvásárhely, 1882

Tanévet bezáró beszéd.

Tartotta: Horváth Gáspár.

igazgató-tanár.

1883. junlus 3G-án.

Mélyen tisztelt hallgatók! Ns. tanuló ifjúság, kedves barátim! Midőn e már letűnt iskolai év bölcsőjénél valánk összegyülekezve, szemben a kétes jövővel; midőn a mosolygó remény buzdító képeket rajzolt a látás határ kékes távolában: csak nem önkénytelenül röppentek el ajkaimról a költő e szavai: „Váljon oda fogjuk-e írni ez évet, hol boldog éveink följegyezve vannak?“ Istené a dicsőség, ama kérdésre, általában, igennel felelhetünk. Igaz, hogy mi tanítók nem „hajtottunk kővárat“, mint a példaszó tartja; igaz, hogy közületek sem támadott akár a tudományokban, akár a művészetekben rendkívülit Ígérő csodagyerek: de menten minden külső és belső nagyobb bajtól, tanítók és nagyobb részint tanítványok, igyekeztünk, ki-ki a neki adatott talentumok mértéke szerint, megtenni kötelességünket. És ez is valami.

Azoknak, kik e zajtalan hangya munkát, mely csak eredményeiben észrevehető, kicsinylenék; azoknak, kik világ boldogító ábrándjaik között, azt mint apró-cseprő prózai dolgot lenéznék: Fáy Andrással mesét mondok: „Egy kis forrás erecskéje béfolyt a tengerbe. Istenem! jgy sóhajt a szerény: mit érnek a mérhetetlenségben az ón cseppjeim?! Bátorodjál fiam! felelt a tenger, azok is segítenek hordozni az árboczos hajókat. Behat az egészbe, minden kör és munkásság, bármily csekélynek látszik is. Csak tűnődésünk annak csekélységén le ne lankasszon bennünket. S annak teljes erőnkből megfelelni ne röstelljük“.

Vájjon az éj szelíd világát, a csak ritkán megjelenő üstökösök, vagy a sebbel-lobbal jövő s dörögve enyésző meteorok okozí*