Református Kollégium, Marosvásárhely, 1882
4 zák? Koránt sem. Azoknak forrása a sok állandóan fényeskedő csillag. A tenger mélyén hány billió meg billió állatocska dolgozik, zaj nélkül, de szakadatlan, s a sok öltő munkája csak akkor válik láthatóvá, ha a tenger sziliéig emelkedett föl. Egész czivili- záczionk n m egyéb, mint hosszú múlt faradozásának, munkálkodásának s erőfeszítéseinek származéka. Szépen és igazán mondja Apáczai Cs re János: „az fűben is nem hogy most nő, hanem hogy nőtt, az látszik.“ Mielőtt belső viszonyaink részletezésébe kezdenék, nem mellőzhetem hallgatással, azon fontos es messzehordó tényt, milyennek a meghozott középiskolai törvényt tartom. A jobbak régóta hirdetik eljöttnek az idő teljességét arra, hogy az állam többecske figyelmet fordítson a középiskolákra, mint eddig tette; mert a műveltség, tudomány, melyeknek azok veteményes kertjei, többé nem csak felekezeti, de állami érdekek is. A törvényhozás többsége ezt megérteni, megértette, de a javítás módját kieszelni, ez volt a kérdések kérdése. Azt a könnyűnek épen nem mondható feladatot kellett megoldani: hogyan lehessen jól tartani az állam kecskéjét, úgy hogy a felekezetek s nemzetiségek káposztája is megmaradjon. Ennek kifundálása 13 hosszú esztendőt — csaknem másfél „trójai idő“ — emésztett fel. Azt a makacs huzást-halasztást, azt az izetlen per-patvart, azt a végetlen hercze- hurczát, hallva és olvasva, gyakran jutottak eszembe a rátótiak. Ezek a jó emberek ugyanis, mint Fáy meséli: „hosszú fuvarban járva, egyikök a nagy sárban elakadt. Körülseregelve, tanácskoztak a kivontatás felett. Egy része előre, másika hátra kívánta vontatni a szekeret, s heves vita után sem engedve egymásnak, mind a két fél, ön feje után fogá bé lovait. Pattogott az ostor, puffo- gott az ostornyél, görnyedtek a lovak mind elül, mind hátul, pergett a káromkodás mindenfelől, a szekér recsegett, de nem mozdult. A sikertelen erőfeszítés mind inkább forralá az epét a felekben, egymást vádolgatták, borús torzsalkodás kezde gyülöngeni az atyafi keblekben s már-már kitörőben vala az, a mint egy okosabb utas hozzájok éré. Főt ráz ez: atyafiak felöntöttétek-ó a garadra, vagy ártalmas gombát ettetek?! Egy felé vontassatok, ne egymás ellen, igy sikertelenül szekeretek törik, lovatok döglik, időtök vész, s még utoljára vérben fagyban is hagyjátok egymást.“
