Református Kollégium, Marosvásárhely, 1881

— 33 —

nek év folyamában „puskáikat“ elkoboztam, vagy a kik a gimnásztikai vizsgálaton távollétükkel fényeskedtek, e megjegyzésben ismét czólzást vélnek, mert hiszen a hibás a levél suhogására is megrezzen. A mint tudjátok, nem szokásom a czélozgatás. E megjegyzést nem is én, hanem Villari olasz érettségi vizsgálati biztos tette. A dolog azonban fájdalom, nálunk sincs különben. Ebből következik az egyetemek — legyen alapos — panasza, hogy a gymnáziumok nem szolgáltatnak kellő képzettségű ifjakat, azért aztán ők sem képesek állásukat felfogó s azt kellően betölteni képes tanítókat, bírákat, orvosokat stb. adni az életnek. A gymnáziumok az elemi iskolákat, ezek a szülőket okolják. A szülők az iskolákat vádolják egyetemesen. Egyik a másikat, másik az egyiket „in infinitum.* És mindeniknek van igaza . . . részben, egészben azonban egyiknek sincsen. Én a dolog mibenlétét igy fogom fel: ha a kötelességérzésre, munkára való hajlamok, okos intések s jó példaadások által már a szülei háznál felkeltetnének, vagy legalább azoknak mag- vai elvettetnének a fogékony gyermeki szívbe, akkor az elemi iskolákban kicsiráztathatók, ineggyökereztethetők lennének. A gymnáziumok a hajlamot már akarattá erősíthetnék, s helyes irányba indíthatnák. És ez lenne azon archimedesi pont, melyhez támaszkodva, az ifjú személyiségét mozgásba hozhatnók, s a társadalomnak eresztékeiből már-már széthulló viszonyait szép harmóniába illeszthetnek. Az egyetem igen könnyen megadhatná a mi a tudományban még kívánni való volna. Mily szép lenne akkor az élet! Ovidius „Aurea aetas“-a — a gyengébbek kedvéért magyarul folytatom:

3