Református Kollégium, Marosvásárhely, 1879

. . . „Mily változás . .. most mélyen alván,

Te vagy, ki csendben nyugoszol,

S álmod felett, sírodnak halmán Fiadnak fájó hangja szól. lm eljövék . . . sírodhoz léptem S itt halkan megrendül szivem;

Hogy ott alant a sir ölében Mosolygóbb álmok közt pihenj.“

Ezek után, csak azt jegyzem meg, hogy mindezen idézet tiszta arany-igazság s nem költői ábránd, nem zengő czimbalom. Erről bizonyságot tehetünk mi tanító társai, s mindazon nem kevés ismerői, kik szerencsések voltunk sok esztendőn keresztül körében élhetni, s láthatni otthon, családja körében, pongyolában, kik elleshettük szivének titkosabb érzelmeit is. Itt mondhatná valaki, igen, igen! hanem az élet olyan, mint a levél, az utóirat igen sokszor az egésznek megváltoztatja értelmét. Ama költeményeket még a „Világriézlct“ előtt irta, azok tehát vagy keveset vagy semmit sem bizonyítanak. Erre felelném: irt ő azután több nagyon gyönyörű lyrai darabot a Fővárosi Lapokba s egyebüvé: nehány igen szép ódát; Kazinczy szelleméhez, Deák Fercncz emlékezete; gr. Teleki Domokos, gr. Miké Imre emlékünnepeik, s a helyi „Dalkör“ zászlója szentelése alkalmából. Utolsó napjaiban, az Arany jubilaeuma idején, egy nagyobb költői levélhez kezdett, melyben, mint nekem mondotta, körösi szép napjaikat akarta Arany emlékébe visszaidézni; azonban, mintha félt volna a halál, hogy egy résszel több lesz Mentovichunkban, a mi daczol hatalmával, a mi a „koporsóból kitör és eget kér“, nyolez leirt sor után végpontot vetett.

* *

*

Lássuk a tanitót! Sem idő sem hely, tüzetes fejtegetésébe ereszkednem azon kérdésnek: ki a jó tanító ? Hanem, ha jó tanító az, ki nem bocsát ki ugyan a gym- nasiumból kész szaktudósokat, de igen olyanokká lehetni képességgel és kedvvel biró ifjakat, fris akaraterővel, el nem petyhüdt szellemmel; ha jó tanító az, ki nem ejti csömörbe tanítványait egyik vagy másik tudományág iránt, de általában tudásvágyat ébreszt; ha jó tanító az,

3*