Református Kollégium, Marosvásárhely, 1879
És a hős fiúról, ki a földben alszik, A tettek mezején mélyen, elfáradtan? Vigasztalj meg engem, édes anyám, mond meg: Megtudád-é, hol van hős fiadnak sirja? Oh én érzem, érzem hogy ha megtudandom Szivem a nagy vesztést könnyebben elbírja.“ A hazaszeretetről így szól egyik helyen : „Szűm legszebb három virága: Hű szerelem, barátság s a Drága hazaszeretet.“ Más helytt, midőn a porba sújtott hont többen el- hagyogatni kezdették,következő fogadást teszen : „Hadd jöjjenek életemre Vésszel háborgó napok Támasszanak homlokomra Verítéket a gondok: Nem szakadok el kehiedről Oh hon! ... Én itt maradok.“ Ismét: „Öröm vagy bú, mindegy ha tőledjőnek, Égyképen ékitendi szivemet: Könnyebben hordozod tán néma gyászod, Ha fájdalmad egy részét rám ruházod.“ Lehet-e igazabb fájdalom, mint a mely beteg leánykája mellett ily hangokban tör ki: „Nagy Isten, mért haragszol úgy e földre, Gyarló fejünk mért sújtod úgy s vered ; Hát mindent, mindent vissza kell-é venned, Mi onnan fennről a mennyből ered? Oh nem lőn-é a föld elég setétté, Oh nincs-érajt’ elég rög és tövis, Honába vissza, vissza kell-e térni Ez itt maradt hajnal sugárnak is ? Anyja sírjánál, a fiúi szeretet ily fájó hangokon sóhajt föl:
