Református Kollégium, Marosvásárhely, 1879

— 27

talán vesztett élességéből; mindazonáltal nem hiszem, hogy lenne közöttünk valaki, ki másképen gondolkoznék elköltözött jelesünkről most, mint félévvel ezelőtt, midőn oly igaz fájdalommal kísérők sírjáig „ . .. a kicsiny ajtóig, mellyel a világi élet becsukódik.“ Azóta sírját kicsinosította a kegyeletes szeretet; a halált nem tűrő természet hi- mcs virágszőnyeggel terítette hé azt. De, mint elöljáróságunk kifejezte magát idvezültünk bús özvegyéhez intézett vigasztaló iratában: „azok a nemes átomok, melyeknek titokteljes működése létesítette szelleme örökzöld lombjait, szétzüllőttek, s ha nem semmisültek is meg, visszatértek ama gondos anya ölelő karjai közé, kinek kebeléről elszakadtak volt. Csodásán vonzó lényének ellenállhatatlan hatását, ragyogó kedélyének igaz humorát, fenkölt szellemének elevülhetetlen nyilvánulását nélkülözzük.“ Ez a mi fájdalmunk, ez a mi gyászunk! Es e rövid megemlékezésem nem akarja az ő dicsőségét hirdetni. Tettei beszélnek. Emlék-oszlop sem akar ez lenni. Emelt ő azt magának, „acre perennius.“ különben is ha irodalmi, valamint a tanítás, nevelés körül szerzett érdemeit akarnám tamácsolni, azon gyermeknek lennék szakasztott mása, ki az „erdők díszét“ az óriási csert átölelni tárja ki rövidke karjait. T. hallgatóim, tanártársaim ép úgy ismerték, mint én, elmondani pedig szebben tudnak, hogy ki volt ő. Ép azért megemlékezósemcsak szerény nefelejts-csokor lesz, melyet az igazgató tesz a fele jthetlen pályatárs, a szeretett, a sokszor nélkülözött és nélkülözendő barát zöldelő sirhalmára. Vagy arczkép lesz ez, melyet itt maradó tanítványainak kegyeletes figyelmébe, a távozóknak hálás emlékébe ajánlok.

Mentovich Ferencz született 1819-ben, Belsőszol- nokmegye Debrek nevű helységében. Atyja Háromszékről kiszármazott jómódú gazdatiszt volt. Elemi tanulmányait Deézsen kezdette. Innen szünidőkre hazajárván, a kis kékszemü élénk fiú, három testvére között, csak akkor érezte néha az élet súlyát, midőn egy-más gyereki csínjáért, édes atyja disznó őrizni kergette, utána kiáltva: „úgy se vagy egyébre való.“ Megengedem, hogy nem volt, de tudom, mindnyájan tudjuk, hogy lett. E közben, a német szóért a naszódi katona-iskolát is mcgkel-