Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1915
— 11 — tett eleget hivatása kötelességének azzal, ha tantárgyának egyik vagy másik részét tanítványaival megérttette, s azt a következő alkalommal számon kéri. Aki ennél tovább nem akar, vagy nem tud menni, az lehet pedáns hivatalnok, de nem nevelő ember. A nevelés, különösön a tömegnevelés olyan különleges képességeket és ambíciót igényel, amelyet azért méltán nevezünk a legnehezebb művészetnek. Olyan sokoldalú találékonyságot, annyi türelmet, akkora körültekintést és különösön akkora szeretetet követel a nevelés az ifjúság iránt, hogy aki ezeknek híjával van, az lehet esetleg nagy tudós, lehet fáradhatatlan munkás vagy akármi egyéb, de jő nevelő nem lehet. Különösön akiben szeretet, igazi mély szeretet nincs a magyar ifjúság iránt, az olyannak igazán nem volna szabad a tanári pályára lépni. A siker kellő biztosítása tehát első sorban arra hivatott tanárok képzésétől függ. Az ilyen nevelőket aztán függetleníteni kellene a megélhetés nehéz küzdelmeitől, hogy egész lelkét és egész erejét a jövő Magyarország felépítésének szentelhetné. A tanárság azonban egymagára még nem képes a nevelés problémáját megoldani. Segítségére kell ebben lennie a szülőknek is, sőt az egész társadalomnak is. Szomorú valóság, hogy még a legközelebb érdekeltek sem nagyon segítenek az iskolának a nevelés munkájában. Milyen ritka az olyan szülő, vagy helyettese, aki érdeklődik és kérdezősködik gyakrabban a tanuló munkája és viselkedése felöl! Pedig ez igazán a legkevesebb, amit elvárni lehetne. Mintha csak az a növendék elválasztó fal és nem összekötő kapocs lenne az intézet és a szülők között! Hát aztán olyan szülőt hányat lehetne találni, aki oda haza is naponkint utána néz, hogy vajon az az ifjú elvégzi-e a teendőit és betartja-e az intézet törvényeit s
