Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
H4 — 86—190. Fiozek Jakabot teszik meg kalauznak (ezért kellett elmondani a históriáját!) Wesselényi öt-hatszáz emberrel megindul. Gyöngyösi a seregszámlát, az éposznak egy szokásos hagyományát itt alkalmazza: Vadászi Pál, „kinek vitéz híre az nagy egekig száll“, Fekete László, kinél „fejérb erkölcsű nem vala Cato is“, Gombkötő János, Farkas Fábján bátyástul, Kazai János, Péter deák azok, akik a fölemlítésre rászolgáltak. Megindulnak hát Murány felé, s egyszer csak két ágyúlövés dördül cl a várban, mire megijednek. De Wesselényi bátorítja ökot, hogy csak vadászok lőttek s az „Echo“ cselekszi bennük azt a félelmet. S ebben a meglehetős súlyos helyzetben katonáit azzal mulattatja, csitítja, hogy elmondja nékik részletesen Ovidiusból az „Echo“ históriáját! Ebből is láthatjátok — folytatja — hogy az „Echo“ mindenkivel, legkivált a szerelmesekkel gúnyolódik s úgy velem is. Ám tegye, de én szándékomtól cl nem állok semmi áron. — Ilyen s efféle barátságos beszélgetésekre érnek rá a nagy „veszödelemben“. — Nagynehezen a „Murány alijai síkra verekednek“. Itt az öreg Solymosi ilyen kérdéssel ront a vezérre: „Voltál-e Mnrányban? felel, hogy volt volna, A/.t mászod é hát meg? mondja: végzett volna Már asszonykájával s dolga készen volna, Csak az odamenés, más héja nem volna. Solymosi sehogy sincsen megelégedve ezzel a válasszal. (Milyen szép drámaivá lehetné ezt a költő, ha a Wesselényi válaszát is egyenes beszédben közölné !) Csudának tetszik s hosszan elmélkedik, hogy mennyire nem tanácsos az „asszonynak hinni“, mert lám Circe, Pandora stb. is ennek a tételnek példái. Solymosi szavain Ferenc boszankodik, meg lorgálja a gyávaságáért, de Solymosi ügyesen védekezik: „Téged féltlek, nem magamat“, mert „Rákóczy György kezében cjlnek, az hóhérbáslyáról bennünket levetnek.“ Ez a jelleme, szépsége Solymosinak s belőle alkotta Arany a maga szépen bevégzclt alakját. Különben valami összekoccanás fejük itt ki Ferenc és Solymosi közölt, legalább a költő állítása szerint. S a nagyon is „boszankodó“ Ferenc a legnagyobb hevületében is, haragjában mondja el, mennyi veszedelmen kellett Párisnak körösztül mennie az Ida-hogyi jelenettől Helénáig! Ebből a kis szónoklatból vonja le Wesselényi a tanulságot, s ezzel torkolja le Solymosit; holott a valóság az, hogy haragos ember sem nem okoskodik, sem nem barátja a logikának. — Aztán újra elkezdődik a „próbák“ végtelen sora: egy csomó tóttal gyűlik meg a bajuk, valami három ízben is. Először, másodszor még csak megmenekülnek a jóhiszemű atyafiaktól, akik rablóknak nézik őket, de az utolsó csoporttal harcra kerül a dolog. Wesselényi egyet levág közülük, de mivelhogy csak hárman vannak Wesselényiék, amazok meg sokan, tanácsosabbnak vélik visszavonulni a fősereghez, amelyet nagy keresgélés után meg is találnak. Mert bár legyőzték volna őket, az éj csendjében kerülniük kellett a harci lármát, nehogy a zaj elárulja őket. Gyöngyösi „próbái“, úgy látszik, megint csak az „okosság“ illusztrálására valók. Végre aztán, a tizenkettedik órában követ jó Murányból, akit a hadi taktika minden szabálya szerint megvizsgálnak, mert nem bíznak benne. Ahogy megvizsgálják, elfogadják
