Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
7 láncszemnek, amely becsületet érdemel. De nem volt lángelme. Zrínyi a láncsorozatban éposza belsejével akkorát ugrott előre, hogy korát hidegen hagyta épen azért, mert durva koturnusokban jelent meg előtte, holott ez a csi- noskodó „topánkák“ divatját szerette. S ö mégis költő, a szónak modem értelmében is, költői lángelme. Az „Utasítások“ azonban, jól tudom, nem barátja az efféle kritikai tárgyalásnak. „Az Írókat jellemezni kell — úgymond — de nem a hibákat keresni bennük. Értelme sem volna (a tanulónak) kritikailag elemezni és értékelni oly munkákat, melyeket a tanulók nem ismernek. Azokra a müvekre pedig, amelyekkel foglalkoztak, a tanár, ahelyett, hogy kész ítélettel lépne föl, inkább azon legyen, hogy magukat a tanulókat rávezesse: mi szép bennük és miért.“ Mintha valami ellenmondás volna e sorokban. A „miért“-et bajos megmagyarázni anélkül, hogy hibáira is rá ne mutatnánk az írónak. Vagyis nem annyira hibáira, mint fogyatkozásaira: hiszen az úgynevezett „hibák“ mindig abból az igazságtalan ítéletből származnak, hogy az írót kiszakítjuk a környezetéből. Ha benne hagyjuk, nem beszélhetünk „hibák“-ról, hanem csak arról, hogy az esztétikus felfogás, amely elvégre ép olyan íejlödö szervezet, mint akár az élő nyelv, ma így, vagy amúgy módosult azon koréhoz és íróéhoz képest, akiről, vagy amelyről tárgyalunk. A poétika megállapított műfajai, amelyek szerint az önképzőkörök bírálói szokták formulázni a véleményüket, tisztes maradványai egy láncszem-iskolának, nagyra becsülendő bizonyítékai az emberi elme mindenbe behatoló kutató élének, de örök érvényességre csak annyiban számíthatnak, amennyiben pszichologikus magvuk van. Valaki tökéletes époszt írhat expozícióval,
