Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
— 68 — hogy megösmerjíik azt a dacos, önérzetes, szenvedélyes, elszánt lovag embert, aki egymaga áll szembe egész vezérkarával ! Ez Wesselényi, akinek lelkét velejében már első jellemző felszólalása is megösmerteti velünk: amit mondott, nem bárki mondhatja. — Utána Gombkötő, füleld kapitány szól: „színes“, gúnyos beszédben magasztalja a Wesselényi nevet, melyen nem szabad gyalázatnak esnie. Ez az ember tele van érzelemmel, gúnnyal: szavainak épen az ellenkezőjét kell értenünk s ezt első fellépéséből megösmerjük. Wesselényi ügyet sem vet rá, mikor mondókája után egyet pislantva leül: úgy látszik ösmeri, tudja, hogy milyen ember. Kasai szól tovább. Látszik, hogy bölcs ember s ösmeri a fővezért, azt, hogy a fővezér fejébe vette, hogy nem mozdul a vár elől, tudja, hogy ez Wesselényinek mintegy fixa ideája. Nos, ilyen emberrel eredményesen csak úgy szállhatunk síkra, hogy teljesen elfogadjuk a fixa ideát s következtetéseit igyekszünk megtámadni. Itt esetleg enged, amott soha, inkább dühbe gurul. Kazai úgy is tesz : Nagyon becsülöm a vezér mondását, hogy föltett céljától csak Isten tántorítja el. Igaz örömmel veszem ezt. De — s ezt nagy diplomáciával fejti ki — e kövekben ösmerjünk Isten kezére, mert arra is kell ösmernüuk, s az ostromot el kell hagynunk épen fővezérünk kimondott szavai értelmében. Valósággal bölcs ember s ezt első beszéde elárulja. Vaddssi, a harmadik szóló, tettre kész, lelkes, életre, halálra magát elszánt ifjú ; fömozgatója tetteinek a katona-becsület. Hiába — úgymond — a vezért ösmerem s nem enged abból, amit egyszer kimondott! Ez ellen hát minden szó hiábavaló. Nincs is mórt rá időt vesztegetni. Itt maradunk, az bizonyos. (Mily szép tanuságtétel a fővezér elszántságától, férfias jelleméről! Milyen költői jellemzés!) De ne üljünk a vár alatt, mert szállóige lesz a becsületünkről 1 . . . Cselekedjünk. Még az éjjel másszuk meg a várat. Vagy bevesszük, vagy meghalunk, de tegyünk már valamit. — Igazi katonabeszéd. Fekete László szerint illik az ilyen beszéd minden vitézhez, kivált ahhoz, aki nem vén. De — oktalanságot ne cselekedjék az ember, ha okosat is tehet: ne menjen a falnak csupa vitézségből. Eheztessük ki a várat. Ez a tanácsa ennek a megaggott katonának, akiben a vér pezsgése helyett már inkább az ész meghiggadtsága dolgozik. Ő is bölcs, mint Kazai. Csakhogy Kazai bölcse- ségével még lelkesedő tettvágy párosul, tehát kombinált jellem, vegyüléke a rcíleksziónak és szangvinikus törni-zúzni akarásnak, addig Fekete lelkében is, tetteiben is a megfontolás embere: a „quidquid agis, prudenter agas etrcspice finem“ illenék legjobban a szájába. — Szinte látjuk, hogy ez az a terv, a melyet Wesselényi legjobban elfogadhatna. Helyeslik is mindnyájan, maga a fővezér is, csakhogy eddig kémei — úgymond — bizonytalan hírnél egyebet nem hoztak a várról. Ma küldötte azonban Solymosit fenyegető szókkal a várba és Solymosi — épen kapóra, meg is érkezik a tanácsba. Nagy lélekzetet vesz, mint aki nagyon messziről jőve elfáradt s nem sok jót mondhat, ámbár a rábízottakat pontosan elvégezte. Szól. Beszédje rendkívül jellemző. Annyira meglepte, amit Murányban látott, hogy önkénytelenül is hangsúlyozza a tanács előtt: Amit mondok, nem mese ! Hitet is teszek rája! Mikor a várba értem, azt kérdeztem, hol a parancsnok. Mosolyogtak s a Hóhérbástyához vezettek.
