Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
— 69 (Azok is keveset beszéltek, mint Arany, mégis sokat mondottak !) Ott volt a várasszony. Solymosi, aki nem nagy műveltségű ember, de tapasztalata sok van, leírja mindazt a csodálatos szép külsőt, ami az asszonyon elragadta. („Szóló ajakéról messze csengett a hang, S egyik ótoronyrúl a másikra pattant!“) De megfigyeli orcáját is épen azért, mert nagyon megijedt tőle. („Villogó szemeit amint rám vetette, Szemöldöke ívét egyenesre vette, Alsó ajakéval felnyomd a felsőt, S homlokán redőkbfll könnyű fclleget szőtt“.) Aztán elmondta Wesselényi dörgedelmes izenetét, mire az asszony „elfordult, bíbor ajkit marván“; felindulását elfojtotta s csak ezt válaszolta Wesselényi üzenetére: „Fenyegetésére ez legyen a válasz : Menj, mutass meg mindent a követnek, Kádas.“ Aztán azt is elmondja, mit látott a várban: erősségeit, éléstárait, puskaporos tornyait stb. stb. „Esztelenség itt tovább tanyáznunk“ — mondja befejezéskép a vén katona. — Wesselényi az öreget szinte át akarja szegezni szemével — dühében. Igazi Wesselényi: még fölindulásában, igazságtalanul bántó, féktelen szenvedélyében is az ! E jelenet valóban drámai, félelmetes. Wesselényiben az ideg energia annyira fölhalmozódott, hogy kénytelen egy- részétöl megszabadulni, három-négy földrázó lépést tenni . . . Tán össze is gyúrná az öreg követet, de bántani nem meri s ahelyett iszonyú gyanyusítások egész özönét zúdítja az öreg fejére : hogy „megvert a szemével“ (tán féltékeny rá, hogy ennyire érdeklődik '?), hogy megvesztegették, hogy hazudik, fél egy asszonytól (tán ez hozta ki annyira a sodrából) . . . Végén azonban már látszik a csillapulása: Solymosi békességes tűrése, tán az orcájára ülő keserűség már a beszéd végén megjuhászítják haragját: visszavonja rágalmai vastagját s csak „félénk öreg“ jelzővel illeti s gúnnyal jegyzi meg: „Ne félj, a zsákmányból majd juttatunk neked.“ Wesselényi felindulásának ez a féktelen mértéke teljesen csakis úgy érthető meg, ha fontolóra vesszük, hogy haragja elfojtva a haditanács elejétől fogva forr. Solymosi csak a zsilipjét nyitja meg s szegény fejére zúdul rá az egész mértéktelen szenvedély. Persze, hogy az ősz katonának ez a kemény beszéd nagyon is fájt; „csikorgatta fogát”, „de az alvezérek integettek kézzel“ s így a benne fölhalmozódott energiát egy keserű könnycsepp váltotta ki. A jelenet végtelen jellemző Wesselényi és környezete közt való viszonyra. Előbb mindenki beszél körülötte, mert mindenki jól tudja, hogy a vezér higgadt állapotban meghallgatja mindnyáját. De ha haragszik, maguk az alvezérek intenek csöndre mindenkit, aki ellene akar szegülni haragjának. Úgyis tudják, hogy a vezér magányában peniteneiát ró magára. Megbánja, a mit tett, azért csak „egymásra néztek a hadnagyok s ménének“, amit absztrakciókkal dolgozó költő olyanformán mondott volna, hogy átlátták, hogy most nincs itt semmi keresni valójuk. — Csakugyan: a vezér, mint aki érzi hibás voltát, útjokban elibök áll s még itt is erőszakosan, de indirekt mentegetőd- zéssel magyarázza nekik: „ . . . egy nőt legyőzni fél gyalázat, igaz, De tőle győzetni . . , mondjátok meg : mi az?“ Magyarán mintha azt mondaná : értsétek meg ebből, miért volt akkora a fölháborodásom. Aki pedig okokat magyaráz, már meghiggadt s erőt vett rajta a bánat. Ezt az utóbbit még máskép is meg fogja mutatni! — Kémek jelentik közben, hogy Rákóczy jő. Minden külső,
