Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
— 62 dozás, holott a határozatlan érzelmek egész sorozata, amely olyan lelkiállapotban föllép, megfogja a szót, gondolataink kifejező eszközét. Aztán rá akarja venni Máriát a vár föladására, okosan, lovagiasan beszél neki s igen jól eltalálja a módját: olyan argumentumokat mond, amelyek a szívet leginkább megkapják. Ne légy háládatlan az „austriai háznak igaz fejedelmi“-vel szemben, akik őseidet paraszti voltokéból nemességre hozták! Add át a várat! Menjen a nemzetséged többi tagja a maga útján, csak te ne szennyezd be magad hálátlansággal! Aztán még egy argumentum, amely már kapzsiságára s hiúságára appellál Máriának: Mekkora híred lesz — mondja Wesselényi — mekkora gazdagságod: apád birtokait mind visszaadatom! Az ütközet meg van nverve: a beszéd hatása megfelelő. Mária tesz ugyan valami gyönge kis ellenvetés félét, de csak azért, ut aliquid dixisse videatur, hogy mégis övé legyen az utolsó szó. Amit mond, nem egyenes beszédben mondja. Wesselényi világosan látja ezt s annyira meg van győződve föllépésének sikeréről, hogy a komolyságot tiszta enyelgésre fordítja. ,,Rabom vagy, kedvesem“ szavakkal karon kapja ellenfelét, mire Mária ugyancsak fölcsattan s a lovagi becsületre hivatkozik. Wesselényi megijed, de aztán igazán szép, lovaghoz illő jellemző szavakkal válaszol: „Elbágyadtságomat üdítő harmatom megbocsáss: hogy szómat tréfákkal forgatom. Hogy megtréfáljalak nincsen akaratom. Éretted tűzemet de ki nem mondhatom. Ha nem másért, az én igaz hűségemért, Szívemben lángozó nagy szerotetemért, S benned helyeztetelt erős reményemért, Bocsáss bé Murányba szép könyörgésemért. Esküszöm szablyámra: tégedet elveszlek, Holtig tökélletes hűséggel követlek.“ Kitűnő helyzet: Wesselényi megijed s ijedtében elfelejti, hogy hisz nyert pőre van már. S mivel ezt elfelejti, újra argumentálni kezd, előveszi a fortissimumot: önmagát. A jelenet oly üde, oly friss, hogy bárkinek becsületére válnék a megírása. Csupa való helyzet s bizonyos, hogy nem egy ilyen jelenetet volt alkalma megfigyelni a költőnek. S ebből az is következik, hogy Gyöngyösinek csakugyan lett volna költői szeme a lényeges meglátására; sokat ártott azonban költészetének kora azon felfogása, hogy mindent meg kell magyarázni itt is, akár a matematikában, a fantázia élettel lüktető működésére nem hagyva semmit. Ez a magyarázó hajlandóság még ebben a szép jelenetben is kisért: azt a bizonyos enyelgő jelenetet Gyöngyösi okoskodással vezeti be. Aztán még egy ideig ostromolják egymást: Wesselényi biztatja Máriát, hogy szóljon már, egyben előszedi régi argumentumait is, hogy a kínos szünetet megtöltse szóbeszéddel. Fölösleges. Alea iacta est. A fejleményeket megértjük. De Gyöngyösi mégegy- szer fölhúzza az epikus machinát: Venus, Mars megint Mária körül röpködnek s únszolják az „igen“-re. A felelet kissé nagyon is kenetes az ,,okos“ Máriától, kenetessége nem illik össze azokkal az okokkal, melyek a vár föladására bírták önző számításból, szerelemből. Mindegy. Gyöngyösi így akarja s mégegy- szer Júnohoz, Bellonához s az egész Olympus kis és nagy alakjaihoz méri hősét hasonlatban Nagy az öröm itt is, ott is. Búcsúzóra mégegyszer szónokol Mária, s ajándékot ad vőlegényének. Aztán egyik erre, másik arra „haza verekednek“. (=verődrieisj.
