Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904

— 39 —

elfogatása. „Amint üvöltöttek rendre a várfokon", rájok dörög, hogy rosszul vigyáznak, kezöket hátrakötteti és elfogatja mind. így a német föstrázsamestert is, a németek tisztviselőjét is, Illyésházinak egyik inasát is. A tizenegy rab mozdulni sem mer, mert halállal fenyegeti őket. . . Aztán „veszeti egy feltekert pár pisztolyt magához, mégyen szolgáival hóhérbátyjához“ és itt várja szerelmes szíve türelmetlenségével Wesselényit. . . Kádast leküldi mentőnek e végső pillanatra. Aztán, mivel a kitűzött idő már jóval elmúlt, rettegés fogja el, visszamegy szobájába s gondolatokba merülve csalódása esetére azt a rettenetes tervet eszeli ki. . . Végre megjö a várva-várt s hogy érkeztél jelentik, „serényebben, mint madár futamék“. Ferenc felé érvén, boldogan kezéhez békéllik s szerencséje meg van játszva alapos szerencsével. A többi Wesselényi dolga: Mária a következőkben csak boldog, passzív szerelmes, igazán nő az erős férfi oldalán, legfölebb tanácsokat osztogat férjének a teendőkre nézve s könyörgésével menti meg vagy két szolgája életét.

Egyetlen részlet az egész költeményben, amelyből, mint cselekedetekből egy harcias asszony némikép egyéni jellemére következtethetünk. A szerelmes levelek, melyeket egymás közt váltottak, olyanok, melyeket akármely szerelmes pár megírhatott volna egymásnak. Ha Széchy Mária jellemének fövonása bizonyos férfi-erő, bizonyos nyerseség, amit elég gyakran mutogat Gyöngyösi, Bellónához, a harcias Diánához hasonlítgatván asszonyát, s amit e helyen elég tisztán ki is domborít, akkor bizonyára nem szabad e vonásnak hiányzania szerelmes leveleiből sem. Pedig nyoma sincs bennök, tehát nem is jellemzetesek sem az övéi, sem a sokat „óhajtó“ Wesselényié. Egy szerelmes ember, akit Gyöngyösi lovagnak, hadvezérnek tesz meg, Cupidótól szerelemre lobbantva ajánlja „kész szolgálatjával