Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
25 — létéit ki tudta volna elégíteni, reményei roncsait valóra vallani . . . Szóval a Kun István lelke, Széchy Mária lelke tagadják meg egymást egymás mellett gyökerükben. S az „okos Mária“ győzi furfanggal. Amily szeszéllyel nyújtá oda egykor jobbját, oly szeszélyes játékkal búcsúzik a második házasság gyönyörűségeitől. Tudja, ha nyílt válást emleget, erőszak és durvaság lesz rá a felelet. S azért mást gondol. Azon ürügy alatt, hogy birtokviszonyainak rendbentartása így kívánja, sokszor lcrándúl Rozsályról Dévára, Tusnádra s itt arany szabadsággal éli regényes életét: lovagol, vadászik, mulatozik. Lassanként elhordja Rozsályról minden ingóságát ide Erdélybe, Dévára s vissza se mén többet urához. Rozsályon 16116. év végén volt utoljára. Ura csalogatja, mikor már megszakad várakozó türelme — hazafelé. Csakhogy szabaddá lett feleségének esze ágában sem volt visszatérni a rozsályi rabságba. Még így is erőszak zúdult Kun Istvánná fejére: pedig cselét jól kiszámította. Férje valóságos hadjáratot indít Déva ellen : katonákkal, jobbágyaival kardosán, puskásán vonul 16.-17. febr. elején egy éjjel a vár ellen, hogy megvívja s erőszakkal hozza haza a feleségét. Hogy Mária meghallja a zajt, „okossága“ tüstént megsejti, ki van itt. S midőn sejtése valóra válik, elszökik az ura elöl egész kíséretével a vár félreeső, megvíhatatlan részébe. „Parturiunt montes, nasceturridiculus mus“: csakugyan Kun István is súlyos kudarcot vall, melynek hallatára kacajra fakad egész Erdély s maga a vitéz ostromló megelégszik azzal a kicsinyes boszúval, hogy elpusztítja Mária udvarházait, töméntelen sok kárt okozván a birtokosnak. S a nevetségessé lett kísérlet, hadi merénylet bizonyosan
