Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904

— 24 —

télén menvén keresztül, az idegen környezetben szeretetlen rokonok közt tán valónál is feketébbnek látja a csak imént igen is ragyogó világot, el-elboruló, ki-kiderülö természeténél fogva. S mintha azt mondaná: felteszem egy kockára sorsom íeketeségét, tán fehér lesz belőle. S hogy épen rozsályi Kun István volt e kocka, erre tette: nőül ment hozzá.

Valaminek kellett Mária természetében lennie, hogy „ez a tekintetes, jó személyes ifjú úriember-', akit semmi kiválóbb lelki tulajdonsággal nem áldott meg az Isten, szerelemre lobbant iránta. Lelki tulajdonsága, mely lebilincselhette a férfiakat, volt akárhány; de ez olyasvalakit, aki ilyesmi iránt nem volt fogékony, s így Kun Istvánt is bizonyára hidegen hagyta. Szépnek kellett lennie, bár csak Gyöngyösi, a költő mondja annak, a história nem ád kezünkre e felöl bizonyságot; de így Gyöngyösi állításának nem is mond ellene, a parlagi Kun István szerelme meg olyan tulajdonságot kíván Máriában, mit nem elme, hanem szem, fül vesznek észre. S ez szépsége lehetett.

Kun István hites társon kívül csak gazdasszonyt keresett benne a rozsályi egyszerű, vidéki, köznemesi kúria számára s ö elmegy gazdasszonynak abban a reményben, hogy ábrándjai egy része tán mégis valóra válik e körben. Csalódik; itt is elére élte tragikumának egyik eleme: sivár lelkű emberrel köti össze gazdag lelkének egész tartalmát. Meg is unja urát nagyhatnar Rozsályostul: Kun István gyámoltalan volt arra, hogy nejének birtokügyei rendbehozásában segédkezet nyújtson. Pedig a munka rengeteg nagy s Mária lőt-fut, ide is, oda is ír, panaszol, kopogtat s megbírja, végtére is legyűri a munkát. Kun István tehetetlen arra, hogy a nemcsak gazdasszonynak termett felesége finom lelkének szükség-