Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1900

— 5 —

zottagóth és longobárd, sátrat ütött a hűn és avar. Mind eltűntek ezek, alig hagyva mély nyomot maguk után.

Kobzosaik dalaiból ismerték már e földet. A hunok dicsősége, az ország szépsége lelkesítette őket. Ez ország lesz csakugyan új hazájuk: rokonvér szerezte, hagyta rajok örökségül. A inár Atelközben nemzetté egyesült nép csakhamar meg is hódította a Duna, Tisza vidékét s Erdélyt.

Az ősök vérrel szerezték a hazát, fegyverrel igyekeztek biztosítani fennmaradását. Ügyes, sajátságos harczmo- dorukkal majdnem egy századon át tartották rettegésben Európát, annak keresztény társadalmát. Beszáguldották egész közép Európát el a tengerekig. Átusztatták a nagy folyókat, átkeltek a Pirenéken, Alpokon, sokféle nemzetet levertek. A diadalmas portyázásokat azonban később vereségek váltják fel. A magyarság ereje csökkenni, száma fogyni kezdett. Úgy látszott, * hogy egészen arra a sorsra fog jutni, mint a hun, avar. De, mint bíboros herczegprimásunk mondja egyik milleniumi pásztorlevelében: „Az isteni gondviselés sohasem nyilvánult meg fényesebben és napnál világosabban, mint hazánk ezeréves történetében.“ Isten belenyúlt áldó kezével a magyar nemzet életébe. Azok a komoly fellegek, melyek akkor hazánk egét borították csakhamar eltünedeztek, — s Magyarország áll ma is, s ifjú erővel halad a második ezredév hajnalán előre.

Melyik volt a nap, mely e fellegeket fényével áttörte, melegével eloszlatta? Honnan az ellenállás ereje? Hol a nemzet lelke, dajkája ? Honnan a fenmaradás titka ? ! Ünnepeljünk, mélyen tisztelt Vendégközönség! Kilenczszáz- éves ünnepe van a nemzetet megalapító s fentartó magyar kereszténységnek !

Légy üdvözölve drága hazánk, kereszténységre szü-