Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1895
16 magyar szemébe csalja azokat a könyeket, a melyek az öröm, a lelkesedés legszebb, legigazabb kinyomatai. E napon mindenki Árpádról, a nemzet mithosi hőséről beszél; látja a büszke alakot délczeg fehér lován ; mintegy megjelennek előtte az őt követő daliás alakok, kezeikben forgatva csatabárdokat; mindenki [büszkén emlékszik vissza ama győzelmes küzdelmekre, a melyeket ezer csatán vívtak. Mindenki büszkén emliti a félisteni Árpádot, mint e bon szerzőjét, s méltán, de ne feledje senki, hogy ő csak országot, lakóhelyet szerzett, a tulajdonképeni alapitó, ki a belügyek rendezésével az államot alapította, az Szent István volt. Volt már birodalom, volt már haza. Megalapitotta azt a kard Árpád kezében, megvásárolta a magyar szive-vére hullásával. De a megszerzett földet meg is kellett tartani, biztosítani kellett a jövőre a világ azon pontján, hol a rokon nélkül való magyart, hatalmas ellenségek nagyszáma vette körül. A magyar nem tette le a honszerzés nagy mun kája után sem kardját, hanem dicsőségvágyának kielégítésére nyugatra, délre keletre el-elszáguldozott. Győzött, mert támadásai gyorsak, váratlanok voltak; diadalmaskodott, mert vitézségben nem volt párja, s rövid idő alatt félelmessé tette a magyr fegyvereket. De mig azt vélte a nemzet, hogy elleneinek megalázása, seregeiknek szétszórás, s a zsákmány összehordása által magának anyagi jóllétet biztosit, addig másfelől felhívta Európa rettegő népeit az egyetemes harczra, melynek következményei az örökre gyászos példákul fenmaradt Ausburg és Merseburg voltak. Világos, hogy karddal biztosítani, fegyverrel megtartani a hazát nem lehetett. De amit megszerzett ez, azt megtartotta a kereszt.