Kiss Gyula (szerk.): A Magyarországi Református Egyház egyetemes névtára 1941 (Budapest, 1941)

— 78 -ez időben is. A csókakői és veszprémi egyházmegyékből új beosztással alakult a mezőföldi, vagy peremartoni és a veszprémi 1743-ban. Az üldözések különösen Mária Terézia alatt nagyon megapasztották az egyházközségek számát. Hogy csak egy adatot említsünk, 1774-ben a barsi egyházmegyében mindössze nyolc egyházközség maradt s magában Bars megyében egyetlen egy sem. A türelmi rendelet után egyre szaporodtak a gyülekezetek. Újra szervezkedik az őrségi egyházmegye is 1808-ban. Egészen a világháborúig kilenc egyházmegye alkotja a kerületet 286 anya, 14 missziói és 65 leányegyházat foglalván magában, melyekben a lélekszám összesen 251.063 volt. A világháború után következett szomorú időben a megszállás folytán elvesztette a kerület a barsi és komáromi egyházmegyéket teljesen, megcsonkíttatott a drégelypalánki és az őrségi egyházmegye, mindkettő egy-egy anyaegyházat veszítvén. Összesen megszállott területre került 75 anya, 3 missziói és 21 leányegyház, melyekben a lélekszám mintegy 73.500 lélek volt. A trianoni békekötés után maradt hét egyházmegyében 216 anyaegyház, összesen (az 1930-i népszámlálás szerint) 181.522 lélekkel.

Az, 1938-ban bekövetkezett országgyarapodás után visszakerült a drégelypalánki egyházmegye elszakított része, a barsi egyházmegye egy, s a komáromi egyházmegye három anyaegyház kivételével. Ez idő szerint a kilenc egyházmegyében van összesen 299 anyaegyház. A lelkek száma meghaladja a 250.00Ó-et.

Az egyházkerületi kormányzás faktora egészen 1734-ig, a világiak bevonásáig, a superintendens vagy püspök, volt. Szervei a superintendentiális zsinat és a generális vizitáció. Adataink szerint püspöki egyházlátogatás a 18. század folyamán Magyari Kossá Péter és Torkos Jakab id. püspökök idejében volt. A rendszeres püspöki egyházlátogatás Pap Gábor idejében kezdődik, ki az egyházmegyéknek mintegy felét látogatta meg. Antal Gábor három egyházmegyét, Németh István a horvát-szlavón missziói területet, Antal Géza dr. hat egyházmegyét látogatott meg. A kerületi gyűlések vagy superintendentiális zsinatok kétfélék voltak, ú. m. generális vagy particuláris zsinatok, melyek a legutóbbi időkben a kerületi közgyűlésnek és a kerületi intézőbizottságnak az új E. T. óta pedig a kerületi gyűlésnek és kerületi tanácsnak adtak helyet. A kerületi gyűlések jegyzőkönyvei a 17. sz.-ból, a régi dunántúli egyházkerületet illetőek, az esztergomi fiókegyházmegye könyvtárába kerültek. Ezekről másolatot készített Thury Etele theol. tanár. A másolat a pápai főiskola könyvtárában őriztetik. A jegyzőkönyv 1693-ig terjed. A felsődunamelléki kerület jegyzőkönyvei 1711 óta, eredeti példányban a kerület levéltárában vannak. Ugyancsak itt vannak elhelyezve az egyesült dunántúli kerület jegyzőkönyvei is 1751-től kezdődőleg. A jegyzőkönyveket 1843 óta nyomatják.

Az egyházmegyék kormányzását eredettől kezdve az esperesek vagy seniorok intézték. A kormányzás szervei voltak az egyházlátogatás és a tractuálís zsinat. A seniorok segítségére az 1630-i generális zsinat ú. n. presbitereket, mai értelemben tanácsbírákat rendelt, egyházmegyénként négyet. Ahol elerotlehédett az esperes, ott

proseniorokat, helyettes espereseket alkalmaztak. Ugyancsak így tettek a nagyobb egyházmegyékben az esperesi teendők megosztása céljából. A II. Carolina resolutio után, midőn a kerületben a főgondnoki tisztséget megszervezték, a vármegyei kormányzat szükségessé tette a segédgondnoki (coadjutor curator) intézményt is. Dunántúl először 1750-ben választanak segédgondnokokat és pedig vármegyénként kettőt. Később az egyházi szervezethez alkalmazták a segédgondnokságot s minden egyházmegyében alkalmaztak annyi segédgondnokot, ahány vármegye területén feküdt az egyházmegye. A segédgondnokság tehát kezdetben nem a kettős elnökség gondolatát fejezte ki, hanem az egyházi, főleg sérelmes egyházi ügyeknek a vármegyén való védelme szempontjából alakult. A 19. sz. elején fejlődik aztán tovább az intézmény, most már az egyházi adminisztráció szempontjából s így éri el mostani formáját, az egyházmegyei gondnokság tisztét.

Az egyházmegyék a kerületnek alárendelt szervei voltak. De az elnyomatás szomorú éveiben éppenúgy, mint 1612 előtt (Beythe superintendens idejében) nem lévén időnként a kerületnek püspöke s nem tartatván kerületi gyűlések, az esperesek kormányozták, mint legfelsőbb hatóságok, a kerület gyülekezeteit.

Az egyházkerület területén mindjárt a reformáció századában keletkeztek iskolák. Legfontosabb volt ezek közül az azóta állandóan működő pápai főiskola, mely eredetét 1531-től számítja, 1585—1752-ig általában főiskolai rangja van, diákjait legációba és supplikációba küldi, a kikerülő diákok a kisebb iskolákban mint academicus rectorok működnek s a gyülekezetekben prédikátori tisztet viselnek. 1752—1783-ig alsóbbfokú iskolává kényszerülve, Adásztevelen húzódik meg. A türelmi rendelet után visszatérve Pápára, különösen Márton István és Tóth Ferenc püspök buzgólkodása folytán újra viszszanyeri főiskolai rangját s 1804-től a debreceni és sárospataki főiskolákkal egyenrangúnak ismertetik el. A középiskola mellett theológiai és jogi tanfolyam is áll itt s a tanítóképzőt is befogadja kebelébe. A jogakadémiát 1885-ben, a tanítóképzőt 1890-ben feladni kénytelen s azóta nyolc osztályú gimnázium s négy évfolyamú theológiai akadémia alkotják tagozatait; ezekhez csatlakozik 1939 óta a kereskedelmi középiskola. Nevezetesebb iskolák voltak időnként mellette a lösonci, mely a pápai főiskola száműzetése idején ennek legációit és supplikációit is bírta, továbbá a révkomáromi, mely a 19. sz. elején versenytársa lett a pápainak, azután a nagygyőri, szőnyi, ácsi, tatai, kocsi, szentkirályszabadjai s más középfokú iskolák, melyek a 19. sz. elején elsorvadnak, — a türelmi rendelet után a csurgóíj Festetich György gróf alapítása, mely theológiá fenntartására is jogot nyert, de ennyire sohasem fejlődött s mely ma nyolc osztályú gimnáziummal áll fenn. A 20. század elején alapította a kerület főleg László József kocsi lelkész fejedelmi hagyományából a pápai nőnevelő-intézetet, melynek ez időszerűit polgári leányiskolája, líceuma és tanítónőképzője van. Alsóbbfokú iskolák, népiskolák a 17. sz.-tól kezdve állanak a gyülekezetek legnagyobb részében, melyek tanítóikat