Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)

1953-07-30 / 13-14. szám

16

Buenos Aires, 1953. Július 30.

MAGYAROK ÚTJA

a jelenlétét. Esténként, félálomban már, hallott nehéz lépteit az ágy fel közeledni s érezte, hogy ott áll, mozdulatlanul, ráncolt homlokkal, hosszasan s kezét a fejére teszi, mint akkor ott, a wentorfi hangárok előtt.

De levelek is jöttek tőle. Eg)' farmon kapott munkát. Szép tágas épületben lakott, az ablakával szemben gyümölcsfák álltak s azokon teil az erdő. Arról is tudtak a levelek, hogy ha Verocskáék megérkeznek, egy külön kis házuk is lesz majd. Ez a ház az erdő szélén áll, tornáca van és zöldre festett ablakai. Erről a kis házról álmodoztak a hosszú téli estéken Verocska és az anyja. Megbeszélték a legapróbb részletekig: így és így lesz ott a farmon: Lesz egy kutyájuk, a tornác párkányán virágok, az udvaron tyúkok, kacsák, tavasszal bolyhos kiscsirkék. A kutyának Gudra lesz a neve — ezt a nevet anyja találta ki — hátul az ólban minden évben hizlalnak egy disznót, karácsony előtt pompás disznóölés lesz és a házban ők iaknak majd csak, egészen egyedül és senki sem veszekszik majd és senki sem szól bele, hogy mit hogyan csináljanak . . . Verocska számára olyan volt mindez, mint valami csodálatos tündérmese. Még sohasem látott olyan házat, amelyikben egy család egyedül lakik és el sem tudta képzelni, milyen az, amikor nem veszekszik senki és ne mszól bele senki abba, amit az ember tesz.

Ez az álmodozás tartotta bennük a lelket. Mert nehezen súlyosodott rájuk a tél. A köd, a szürkeség, az eső. Takarékoskodni kellett a fűtéssel is, mert az IRO csak egy vödör szenet adott hetenként s a nyirkos kis barakkszoba megtelt esténként a tél szagával.

Februárban lehetett, amikor az anyja először kezdett köhögni. Sokan köhögtek a táborban. Influenza, mondták és hurcolták magukkal ezt a köhögést a hétköznapok szürke robotján keresztül türelmes megadással, mint magát a hontalan sorsot, amit vállukra vetett a világ.

Áprilisban letelt az év. Egy napon megérkezett a várva várt hivatalos levél és Verocskáék boldog izgalommal csomagoltak. A farm a megvalósulás közelségébe ért. Anya azt mondta: „még ültethetünk virágokat a ház elé. Május elején ott vagyunk."

Wentorfban kezdődött élőről a kálvária-járás. Sorbaállás, várakozás, goromba szavak. De most még ez is szép volt és boldogságot jelentett, mert a végén ott állt a farm, a kis ház, zöldre festett ablakaival, a bolyhos kis csirkék, az erdő, a szabad emberi élet s a kutya, akit Gudrának neveznek majd.

Talán a hatodik napon történt. Anyát újra az egyik irodába hívták, azonnal, ez állt a cédulán és Verocska vele ment, mint mindég. Három órát vártak az ajtó előtt, míg végre sor került rájok. A szobában egy fiatal férfi ült hatalmas íróasztal mögött és kávézott éppen. „Hogy hívják?" Az anyja megmondta a nevüket. A fiatalember turkált a papírok között, egy ívet kiemelt maga elé, lapozott benne s kávéját kavargatva közömbös hangon mondta: „Magát a bizottság végérvényesen visszavetette."

Verocska nem értette a szavakat jelentőségéé, de úgy látszott hogy az anyja sem értette meg, mert előre hajolt és megkérdezte: „Tessék . ..?" „Véglegesen kizárták a kivándorlásból" felelte a fiatalember és szájához emelte a kávéscsészét. „Nem engednek Amerikába?" kérdezte a Verocska anyja és sápadt volt, mint a fal. „Nem.." „De hát. . . miért?!” „Mert beteg. Aktív tüdőbaj." Az asszony tiltakozva emelte fel a kezét. A hangja reszketett. „De az nem lehet! Hiszen már ezelőtt egy évvel azt mondták, hogy nincs semmi bajom és hogy csak azért, mert hiányzanak a felvételek . ..!" „Az egy évvel ezelőtt volt" vágott szavába a fiatalember és letette a csészét „akkor nem is volt semmi baja. De most egészen friss, kezdődő tüdőbajt állapítottak meg magánál. Nagyon sajnálom, de a törvények . . ."

Verocska nem fogta föl még a szavak értelmét egészen, csak azt látta, hogy az anyja összegörnyed,

mintha valami szörnyű láthatatlan teher szakadt volna a vállaira és sírva fakad. Aztán kint voltak a folyosón. „Mit mondott a bácsi?" kérdezte Verocska odakint. „Hogy nem mehetünk Amerikába. Soha, soha!" felelte az anyja s meg kellett fogódzzék a falban, úgy kitört belőle a zokogás. „Soha, soha?” döbbent meg Verocska „és a farm? És apu?" Az asszony nem tudott felelni, csak sírt. Emberek mentek el mellettük és részvéttel nézték a síró asszonyt. Aztán egy karszallagos rendőrnő karonfogta őket és levezette a J,épcsőn.

Másnap el kellett hagyják Wentorfot. Az anyját feltették egy nagy sötét gépkocsira, amelyiknek vörös kereszt volt az oldalára festve. Verocskát pedig kézenfogta egy egyenruhás néni és elvitte egy másik épületbe, emely tele volt gyerekkel. „Anyu mikor jön vissza?" kérdezte Verocska az egyenruhás nénit, aki szelíden mosolygott és vigasztaló hangon felelte: „Majd ha meggyógyítják a doktorok. Téged addig elvis2Ünk egy szép nagy házba, a tenger mellé, ahol még sok-sok ilyen kedves kislány van mint te, és egész nap csak játszani fogtok." De Verocskát nem érdekelte a játék, sem a szép'nagy ház a tenger mellett. ,,S mikor lesz az, amikor anyut meggyógyítják a doktorbácsik?" akarta tudni. „Talán egy év múlva. De talán hamarább." „És akkor mehetünk Amerikába?" A kedves néni megrázta a fejét. „Nem angyalom, oda nem mehettek soha." „S miért nem?" „Mert nem engedi a törvény." „Ki az a törvény?" A kedves néninek még sok egyéb dolga is volt és únta már Verocska kérdéseit. „Az rengeteg sok szigorú bácsi. De most légy jó kisleány és eridj oda a többiekhez. Majd kapsz egy ágyat és egy polcot a szekrényben." „Az a szigorú bácsi, aki azt mondta nekünk, hogy nem mehetünk Amerikába, az a törvény?" „Az, az. De most eridj. Látod, ott van egy szép baba, azzal játszhatsz."

De Verocska nem akart a szép babával játszani. Verocska Amerikába akart menni, a farmra, apuhoz, ahol virág van és erdő és bolyhos kiscsirkék az udvaron s egy kutya, akit Gudrának hívnak. És azt akarta, hogy anyu ne sírjon többet, hanem virágokat ültethessen a kis ház elé ott Amerikában és azért szépen megfordult, kiment az ajtón, végigment a táboron és megkereste azt az épületet, amelyikben az a szigorú bácsi lakott, aki eltiltotta őket Amerikától.

A folyosón ott állt ugyanaz a rendőrnő, aki kivezette őket. „Anyádat keresed, kicsim?” — kérdezte. „Nem. A bácsit." „Miféle bácsit?" „Akinél anyuval voltunk." A rendőrnő odavezette a kislányt az ajtóhoz, kopogott és beengedte. Verocska ott állt a bácsi előtt, aki meglepetten nézett reá az íróasztal mögül. „Hát te kit keresel itt?" Verocska bátran az asztalhoz tipegett, lábujjhegyre ágaskodott, hogy állát az asztal fölé emelhesse s kis ujjúval a bácsifelé bökött „Maga az, akit törvénynek hívnak?" A fiatal bácsi rácsodálkozott Verocskára. „Mit mondasz? Aha. Anyád küldött?" „Engem senki se küldött, én jöttem" felelte Verocska önérzetesen „s azért jöttem, hogy megmondjam magának, hogy az én apukám már régen Amerikában van és vár minket. És hogy egy kis házunk is van az erdő szélén, aminek zöld ablakai vannak és kis bolyhos csirkék vannak az udvaron, nagyon édesek tudja és egy kutya is van, akinek Gudra a neve. És anyu virágokat kell ültessen a ház elé és azért nekünk mindenképpen el kell menni oda, mert az nem lehet, hogy apu hiába várjon ránk és a ház és Gudra és a csirkék és hogy anyu sírjon . . . ugye bácsi, az nem igaz, hogy maga nem enged minket Amerikába?"

A fiatalember, ott az íróasztal mögött, rá kellett gyújtson egy cigarettára és vastag füstöt kellett fújjon a szeme elé, hogy legyen ami csípje a szemét. Pedig orvos volt és sok szomorúságot látott már, annyi sokat, hogy azt hitte: neki már nem csípheti semmi se a szemét. Fújta a füstöt, nézte a kislányt és hallgatott. „Ugye mehetünk, bácsi?" A fiatalember sóhajtott, benyúlt az asztalon heverő aktatáskába és kivett belőle egy tábla csokoládét. „Nesze kislány. S eredj szépen." „Nekem nem kell csokoládé" rázta meg Verocska a fejét „nekem Amerika keli." „Ezen én nem segíthetek" mondta a fiatalember „én csak a főorvos asszisztense vagyok s teszem, amit parancsolnak." Verocska tágra nyitotta a szemeit. „Hát nem maga a törvény?” „Nem felelte a fiatal orvos és nevetett „Isten a tanúm, hogy nem én vagyok." „Hát ki?” „Jaj tudod, az nagyon messze van. Fogd inkább ezt a csokoládét s eridj haza.” „Milyen messze?" „Tudod hol van Frankfurt?" „Nem. Azt nem tudom." „Na látod. Egy ilyen kislány számára az nagyon messze van. Nesze, itt a csokoládé." „Hogy mondta? Fran . . „Frankfurt." „Frankfurt. Hát akkor oda megyek." Azzal megindult az ajtó felé. A fiatalember utána szólt az íróasztal mögül. „Halló, kislány! A csokoládét itt feledted! Az útra jó lesz." „Az igaz" felelte Verocska, visszatipegett az asztalhoz, felnyúlt a csokoládéért s kabátkája zsebébe dugta. „Frankfurt? Ügy mondta?" „Ügy" nevetett a doktor.

Néhány óra múlva a bergendorfi állomáson egy öt éves kislányt fogott el a jegykezelő, aki egyedül volt és Frankfurtba akart utazni. Bevitte a főnökhöz. A kislány ott állt a főnök előtt és egyáltalában nem látszott ijertnek. „Hol az apád?" kérdezte a főnök. „Amerikában." „Hát az anyád?" „Elvitték a nagy autóval, amelyiken piros kereszt van." „S te hova akarsz menni?" „Frankfurtba." „Van ott valakid?" „Nincs." „Hát akkor mit akarsz ott?" „Ott lakik a törvény, aki nem akar minket apuhoz engedni, Amerikába." A főnök irodájában voltak mások is. Vasútok mind. Egy öregebb odalépett a kislányhoz és fejére tette a kezét. „Hogy hívnak?” „Verocska.” „Én Frankfurtba megyek úgyis” fordult az öreg vasutas a főnökhöz "elviszem magammal a kicsit. Majd az Isten talán megsegít tovább is." „Ö, az Isten megsegít, az biztos!" nézett fel rá ragyogó szemmel a kislány.” „Azt te honnan tudod?” hökkent meg a vasutas. „Ó, azt mindenki tudja. Az Istennel nem lesz baj, csak a törvényyel végezzek egyszer."

így jutott el Verocska Frankfurtba. Az Isten vele volt: jó emberek kézrő-kézre adták, míg eljutott a legfelsőbb DP-Commissio uraihoz, akik a hontalanok életét és halálát tartották kezükben. A komoly, idős urak megdöbbenve állták körül a leánykát, ük a sorsokat, amelyek fölött dönteniök kellett, eddig csak papiról ismerték. Most egy közüllök odaállt eléjök, személyesen Egy ötéves kislány alakjában, ki nagy kék szemeit reájok emelte s csengő tiszta hangon megkérdezte: „Ki az maguk között, akit törvénynek hívnak?" Az urak, a zöldasztalos nagy tanácsteremben, szótlanul néztek össze. „Ki az maguk között, aki akarja, hogy ne láthassuk aput soha többet? Aki nem akarja, hogy házunk legyen az erdő szélén, zöldablakos, virágokkal, kis csirkékkel s egy kutyával, akit Gurdának neveznek? Melyik az maguk között?" Az urak megint összenéztek. Aztán az egyik, az aki a legidősebb volt közöttük odalépett Verocskához, végigsimogatott a haján s azt mondta neki: „Én holnap repülök haza Amerikába. Magammal viszlek. Jó lesz? Elviszlek apádhoz." „Anyut is?" „öt is, ahogy meggyógyult." „Ügy jó lesz" bólintott Verocska s hozzátette „tudtam, hogy a Jóisten még a törvénynél is több." Az öszhajú úr különösen nézett reá. „Ezt honnan tudtad?" Verocska rántott egyet vékony vállán. „Csak. Tudtam."

S ma Verocska ott van már a farmon. Vele van az anyja is és ülteti a virágokat a zöldre festett ablakok alá. A ház sarkában nyújtózik a kutya, akinek Gudra a neve s hátul az udvaron kis csirkék csipognak. S fönt magosán a kis ház fölött az égbolt kékje mint egy nagy harang borítja le a világot mely tele van jóval és rosszal, s melynek zegzugos vadonjában csupán Isten báránykái lelik meg az egyenes ösvényt.