Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)
1953-07-30 / 13-14. szám
MAGYAROK ÚTJA Buenos Aires, 1953. július 30. 15 vitéz Lindvay Nándor és Mólnál Dezső volt országgyűlési képvise lök, a Centro Húngaro alapító tagjai, akiknek nevéhez a Magyar Ház megszerzése, illetve az egyesület megerősödése is fűződik, hivatalos levélben bejelentették az egyesületből való kilépésüket a Centro Húngaro elnökségénél.” (Délamerikai Magyarság, VII.21) Amikor a Centro Húngaro választásáról szóló beszámolónkát már megírtuk, kiszedtük, be is tördeltük, olvastuk a bejelentést, hogy a Centro Húngaroból két volt országgyűlési képviselő vitéz Lindvay Nándor és Molnár Dezső kilépett. Kilépésüket, ugyancsak nyilvánosan, hosszú levélben magyarázzák. Híre jár, hogy példájukat többen is követik. Elszomorító jelenség ez, ami kor az igaz szándék azt kívánná, hogy a valóban példamutatóan megteremtett lehetőség kereteiben, a számüzöttek vékonyka gazdasági erejével jól gazdálkodva, együtt dolgozzék az argentínai magyarság. Ha ezt egyesek semmiképp nem látják keresztül'vihetőnek, ám lépjenek ki és alapítsanak valami újat, amire már rég körözték a gyűjtőíveket. Szabad újat alapítani bárkinek. Senkinek se szabad azonban még akaratlanul sem kárt okozni a már meglévő nagy alapításban. A két volt politikus példáját szerényen kifogásoljuk. S a történtek után ennek nyilvános kifejezését az emigráció szolgálatában kötelességünknek érezzük. Ezzel nem akarunk belekezdeni még a mérlegelésébe sem annak, hogy helyes-e az a kilédátum eszmei jogalapja? szór nem könnyű az ilyen megbízatás, amelyet már nem támogat egy eleven, bőkezű államapparátus, csak a hűség és az ember egyéb belső értéke. Még ha igazunk van, akkor sem szabad a közös nyomorúságban fegyvert kovácsolnunk abból egymás ellen. A legfontosabb emigráns alapszabály pedig azt mondja: nem kell soha vásárra vinni a belső egyenetlenségeket. A két, közéleti tapasztalattal rendelkező úrnak, szerintünk csöndben, észrevétlenül kellett volna távozniok, ha már egyéb út nem volt. Kár ezt kirakatba tenni! Kár volt a Centro Húncok- köteleznek bizonyos játékszabályok. Nem úgy, mint egy másik kilépőt, akinek megbocsájtható még az is, hogy nemcsak csalódását, még önállótlanságát is igazolja, amikor szembefordul barátaival, munkatársaival, é s mindazokkal, akiket eddig támogatott és tisztelt. De tőle a barátságtalan leckéztetést is el kell fogadni, — a gramofon sem felelős azért, hogy milyen lemezt tesznek rá. Ö nem politikus, neki szabad tévednie. És hisszük, hogy új csalódások után visszatér abba a társadalmi és kulturális szervezetbe, ahonnan most — a világpolitikára való tekintettel kizárta magát. hiúságukban megbántva távoznának, mert nem „győztek”; (Milyen nevetségesen hangzik ez a szó köztünk az emigrációban!) nem „győztek” azon az általuk ellenőrzött választáson, amelynek a maguk kisebb táborával alávetették magukat s amelyen számarányukhoz viszonyítva látszólag túlzottan előretörtek. Tüntető kilépésük után azt lehetne hinni, mintha a volt politikusok számára nem a Magyar Ház kulturális és szociális berendezése lett volna a fontos, amint hirdették, hanem a krajcáros dicsőség, kis tisztségek, amelyeknek mucsai méretét első sorban nekik kellene érezniök. ’ Nem l ! mos az efféle feltételezés. Ezt tehát nem fölidézni, — lett volna. A meszze!.!■ néző emigráns -— még ha nem is volt politikus —• sosem kapcsi Íja egyéni sérelmeihez egy áldozatból született intézmény sorsát. Inkább lenyeli a keserűséget és — tüntető módon! — ott segít, ahol csak lehet! Mindenki tudja, hogy a Magyar Ház megszerzése megboldegűit Luttor Ferenc nevéhez fűződik. Tőle ezt elvitatni, — nem szép, nem vonzó cselekedet. Amint nem ¡Ildomos az ő nevét belekeverni most ilyen híg emigráns csete-patéba. A Centro Húngaro megerősítésével se dicsekedhet az, aki harsogó kilépésével látszólag a Centro Húngarot szeretné gyöngíteni. A kilépés módját tehát semmi sem igazolja. Még az sem, hogy e társadalmi és kulturális egyesület tagjainak többsége a választáson nem tartott tiszteletben bizonyos politikai irányzatot. A felkavart vitatkozás lényegéhez azonban nem akarunk hozzászólni. Még mindig nem akarunk minősíteni, mert bízunk benne, hátha a józan belátás meghozza a békét és visszavonhatjuk feltételezéseinket is. Mindnyájunkra, az egész emigrációra veszteség volna, ha most, bizonyos formátlan és rosszindulatúnak látszó megnyilatkozásokkal azt akarnák bebizonyítani egyes volt országgyűlési képviselők, hogy ma már önmagukat sem tudják jól képviselni. (kkm.) lyikben négy évig laktak, már elfoglalta más. Egy penészes, rozoga deszkabódéban jutott számukra hely, Minden más volt, mint azelőtt. Csak az apja nehéz léptei este s a vasárnapi kirándulások maradtak meg. Aztán az a három hónap is eltelt s visszatérhettek Wentorfba. Élőről kezdődött az egész irodajárás. Papirosok, ácsorgás a folyosókon, végetnemérő várakozások s aztán újra a láthatatlan ellenség: anya nem mehet Amerikába, Verocska is ott volt, hallotta a szavakat, amiket a szlgorúarcú bácsi mondott: „Jó asszony, ha mutatni tudna egy évvel ezelőtt készült röntgenfelvételt, akkor átengedhetném, így azonban nem tudhatjuk, hogy az a folt, ami a tüdején van, nem újabb keletü-e. Egy év múlva jöjjön megint.” Az anyja sirt. Mikor újra a folyosón voltak, megkérdezte tőle: „Amerikában mind ilyen szigorúak a bácsik?" Az anyja szája mellett egy keserű vonás jelent meg. „Ezek nem amerikaiak. Amerikában igazság van, szabadság és egyenlőség. Wentorf a bosszúálló Európa." Verocska nem értette, hogy mi az bosszúálló Európa és nem is gondolkozott rajta. Egy év! Neki mindegy lett volna, de az apja homloka sötét ráncokba gyűlt és arról beszélt, hogy az a valaki ott Amerikában, aki azt a sok pénzt lefizette értük, nem várhat egy évig, mert szüksége van a munkásra. „Menj előre egyedül" mondta az anyja. A hangja hideg akart maradni, de Verocska megérezte mögötte a könnyeket. „Majd mi itt maradunk ketten s egy év múlva utánad megyünk. Addig legalább bedolgozod magad s kész otthonnal várhatsz bennünket." „Először tudni akarom biztosan, hogy egy év múlva utánam jöhetsz", felelte az apja sötéten és mindketten elfordították a fejüket, hogy’ ne lássák egymás arcát. Másnap mind a ketten elutaztak és Verocska egyedül maradt. Szomorú, esős nap volt, a nagy, szigorú vörös épületek elmerültek a ködben s az útszéli fák borzas ágain kis fehér párák lengtek: tépett búcsúkendők talán, melyeket könnyesre sírt néhány százezer ember. Céltalanul csellengett. A néni, akire bízták, elment valahova s nem törődött vele senki. A táboron kívül egy szélmalom szárnyai verték lassú keringéssel a ködöt, egy ideig ezt csodálta. Aztán meglátta az erdőt. Lassan haladt a fák között s a csönd köréje gyűlt, mint egy sereg manó s valami nagy, tiszta nyugalommal töltötte el. Egy hatalmas, görcsös tölgyfa előtt megállt, fölnézett rá és azt mondta: „Édes Jóisten, csináld, hogy édesanyám ne legyen beteg s hogy átmehessünk Amerikába. Igen?" S abban a pillanatban úgy tetszett, mintha a fa bólintott volna s mintha az a kis madár, amelyik a legalsó ágon ült és egyenesen őt nézte, ezt pityegte volna: „igen, igen, igen!" Verocska pedig megnyugodva visszafordult a tábor felé. Este az apja egyedül jött haza. „Anya ott maradt a tüdöszanatóriumban ' mondta, „alaposan átvizsgálják, hogy bizonyosat tudjunk." Verocska csak bólintott. ö már mindent tudott. Nem is csodálkozott, amikor az anyja öt nap múlva sugárzó arccal tért haza. „Teljesen egészséges vagyok!" újságolta boldogan. „Azt mondta a főorvos, hogy az a folt legalább húsz esztendős betokosodás!" Verocska csak azon csodálkozott, hogy mégis egyedül kellett az apjának útra kelnie. Anyja nem volt beteg, de a papírjaiban az állt, hogy csak egy év múlva mehet es Verocska még nem tudta, hogy a papír több, mint az ember. Két hónap múlva az apja elutazott. A búcsúzást utolsó percig halogatták, végül is hajnalban, ott a hangárok között, amikor az apjának már föl kellett szállnia a nagy leponyvázott gépkocsira, mely tömve volt emberekkel, egymás nyakába borultak. Látta az anyja cltorzúlt arcát az apja vállán, ahogy az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a feltörő zokogást, látta a könnyeket végigömleni az arcán és ő is sírni kezdett. „Isten veletek" hallotta az apját rekedten szólni. Egy súlyos kéz a fejére nehezedett, megpihent rajta egy pillanatig, aztán valaki kiáltott, az apja felugrott a gépkocsira s a gépkocsi elindult. Ük ott álitak ketten az üres hangár nyitott ajtaja előtt, fogták egymás kezét és nézték, ahogy a nagy leponyvázott kocsi eltűnt a vörös épületek között. „Gyere” mondta az anyja és a hangja kemény volt „nem szabad sírni, Verocska. Apád új otthont szerez nekünk s egy év múlva ott leszünk mi is.” „Igen.” De azért éjszaka hallotta az anyját párnába temetett arccal zokogni és az ő szeméből is megeredtek újra a könnyek, hangtalanul, forrón, sósán. Aztán visszatértek a régi táborba s az élet ment tovább, szürkén, kopottan. Valamivel szükebben volt minden: a kenyérre egyre ritkábban került vaj s elmaradtak a vasárnapi kirándulások is. Az anyja mosni járt, házakhoz, sokszor padlót súrolt, kezei vörösek lettek és érdesek, s esténként a barakkszobában súlyos árnyékot vetett az egyedüllét. Pedig az apja ott élt köztük még mindég, Verocska sokszor érezte (Folyt, a köv. old.) Egymás mellett soha? Reményűt Sándor: A Korszerűtlen versek ciklusából Hát így is kell mindig lennie: Fölül az egyik, s a másik alul? Hatalmi kérdés emberek között, S a hatalomban egyik elvadul? Mindig csak elnyomott és elnyomó, Kis különb \ég a módszerek között És árt:;. Ja'. kockaforduláskor, S meztelen önzés mindenek mögött? ö Egyéni önzés és családi önzés És ezerféle szitui nemzeti — Héit nem lehet e korhadó t ilétgot Testvér színekkel ékesíteni? A kocka for, ltd és aki alul volt: Hegylábánál: hegytetőre kerül, S amit magának nem kívánt, a mással Folytatja, tag; is hogy kezdi elöl. Hát íg kell mindig lennie: Az egyik alul s a másik felül? ölni, vagy halni: ez a nagy parancs: és szép egymásmellettiség soha? CSENDES SOROK VOL T POLITIKUSOKHOZ ’pes. A béke, az egyetértés hívei' voltunk, vagyunk. A két kilépő eljárásával szemben csupán azt akarjuk hangsúlyozni, hogy távozásuk módja nem volt helyes. Az emigrációban őrizni kell az értékeket. Sokszor az értekek látszatát is. És őrizni kell minden megmaradt tekintélyt, a volt honatyák tekintélyét is. Lehet-e egyéb idekint, a rég lejárt man-Jga.ro új vezetőivel a remélhető-■ leg csak éümenetileg szembenálló hírlap segítségét igénybe venni, e kilépés terjesztésére. ! így a tájkozatlan szemlélő azt : gondolhatja, Irigy az ilyen kilé! pések a Magyar Ház bomlaszt.i! sara, újabb széthúzások szításáj ra történtek. Ezt pedig nem szí- I vesén tételezné föl senki volt ¡ képviselőkről, akiket kétszeresen > Politikusokkal másként áll a' dolog. Tudj::!;, hogy a tárgydagosság nem politikusok, főleg nem megsértődött politikusok erénye. Mégsem illő, hogy a kilépő honatyák visszakiabáljanak a ¡Magyar Ház kapujából, ugyancsak a sajtó nyilvánosságán keresztül, hangoztatva, hogy a Magyar Ház megszerzése és a Centro Húngaro megerősödése az ö nevükhöz fűződik. Ez ismét f élreértésre adhat alkalmat. Mintha a kilépők csak
