Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)

1953-07-30 / 13-14. szám

MAGYAROK ÚTJA Buenos Aires, 1953. július 30. 15 vitéz Lindvay Nándor és Mólnál Dezső volt országgyűlési képvise lök, a Centro Húngaro alapító tagjai, akiknek nevéhez a Magyar Ház megszerzése, illetve az egye­sület megerősödése is fűződik, hi­vatalos levélben bejelentették az egyesületből való kilépésüket a Centro Húngaro elnökségénél.” (Délamerikai Magyarság, VII.21) Amikor a Centro Húngaro választásáról szóló beszámolón­­kát már megírtuk, kiszedtük, be is tördeltük, olvastuk a bejelen­tést, hogy a Centro Húngaroból két volt országgyűlési képviselő vitéz Lindvay Nándor és Mol­nár Dezső kilépett. Kilépésüket, ugyancsak nyilvánosan, hosszú levélben magyarázzák. Híre jár, hogy példájukat többen is köve­tik. Elszomorító jelenség ez, ami kor az igaz szándék azt kíván­ná, hogy a valóban példamuta­tóan megteremtett lehetőség ke­reteiben, a számüzöttek vékony­ka gazdasági erejével jól gazdál­kodva, együtt dolgozzék az ar­gentínai magyarság. Ha ezt e­­gyesek semmiképp nem látják keresztül'vihetőnek, ám lépjenek ki és alapítsanak valami újat, a­­mire már rég körözték a gyűjtő­­íveket. Szabad újat alapítani bárkinek. Senkinek se szabad azonban még akaratlanul sem kárt okozni a már meglévő nagy alapításban. A két volt politikus példáját szerényen kifogásoljuk. S a tör­téntek után ennek nyilvános ki­fejezését az emigráció szolgála­tában kötelességünknek érezzük. Ezzel nem akarunk belekez­deni még a mérlegelésébe sem annak, hogy helyes-e az a kilé­dátum eszmei jogalapja? szór nem könnyű az ilyen meg­bízatás, amelyet már nem támo­gat egy eleven, bőkezű állam­­apparátus, csak a hűség és az ember egyéb belső értéke. Még ha igazunk van, akkor sem sza­bad a közös nyomorúságban fegyvert kovácsolnunk abból egymás ellen. A legfontosabb emigráns alapszabály pedig azt mondja: nem kell soha vásárra vinni a belső egyenetlenségeket. A két, közéleti tapasztalattal rendelkező úrnak, szerintünk csöndben, észrevétlenül kellett volna távozniok, ha már egyéb út nem volt. Kár ezt kirakatba tenni! Kár volt a Centro Hún­cok- köteleznek bizonyos játékszabá­lyok. Nem úgy, mint egy másik kilépőt, akinek megbocsájtható még az is, hogy nemcsak csaló­dását, még önállótlanságát is igazolja, amikor szembefordul barátaival, munkatársaival, é s mindazokkal, akiket eddig tá­mogatott és tisztelt. De tőle a barátságtalan leckéztetést is el kell fogadni, — a gramofon sem felelős azért, hogy milyen lemezt tesznek rá. Ö nem poli­tikus, neki szabad tévednie. És hisszük, hogy új csalódások után visszatér abba a társadalmi és kulturális szervezetbe, ahonnan most — a világpolitikára való tekintettel kizárta magát. hiúságukban megbántva távoz­nának, mert nem „győztek”; (Milyen nevetségesen hangzik ez a szó köztünk az emigráció­ban!) nem „győztek” azon az általuk ellenőrzött választáson, amelynek a maguk kisebb tábo­rával alávetették magukat s ame­lyen számarányukhoz viszonyít­va látszólag túlzottan előretör­tek. Tüntető kilépésük után azt lehetne hinni, mintha a volt po­litikusok számára nem a Magyar Ház kulturális és szociális be­rendezése lett volna a fontos, amint hirdették, hanem a kraj­­cáros dicsőség, kis tisztségek, a­­melyeknek mucsai méretét első sorban nekik kellene érezniök. ’ Nem l ! mos az efféle feltétele­zés. Ezt tehát nem fölidézni, — lett volna. A mesz­­ze!.!■ néző emigráns -— még ha nem is volt politikus —• sosem kapcsi Íja egyéni sérelmeihez egy áldozatból született intéz­mény sorsát. Inkább lenyeli a keserűséget és — tüntető mó­don! — ott segít, ahol csak le­het! Mindenki tudja, hogy a Ma­gyar Ház megszerzése megbol­­degűit Luttor Ferenc nevéhez fűződik. Tőle ezt elvitatni, — nem szép, nem vonzó cseleke­det. Amint nem ¡Ildomos az ő nevét belekeverni most ilyen híg emigráns csete-patéba. A Centro Húngaro megerősí­tésével se dicsekedhet az, aki harsogó kilépésével látszólag a Centro Húngarot szeretné gyön­gíteni. A kilépés módját tehát sem­mi sem igazolja. Még az sem, hogy e társadalmi és kulturális egyesület tagjainak többsége a választáson nem tartott tisztelet­ben bizonyos politikai irányza­tot. A felkavart vitatkozás lénye­géhez azonban nem akarunk hozzászólni. Még mindig nem akarunk minősíteni, mert bízunk benne, hátha a józan belátás meghozza a békét és visszavon­hatjuk feltételezéseinket is. Mindnyájunkra, az egész e­­migrációra veszteség volna, ha most, bizonyos formátlan és rosszindulatúnak látszó megnyi­latkozásokkal azt akarnák bebi­zonyítani egyes volt országgyű­lési képviselők, hogy ma már önmagukat sem tudják jól kép­viselni. (kkm.) lyikben négy évig laktak, már elfoglalta más. Egy penészes, rozoga deszkabódéban jutott számukra hely, Minden más volt, mint azelőtt. Csak az apja nehéz léptei este s a vasárnapi kirándulások marad­tak meg. Aztán az a három hónap is eltelt s vissza­térhettek Wentorfba. Élőről kezdődött az egész irodajárás. Papirosok, ácsorgás a folyosókon, végetnemérő várakozások s aztán újra a láthatatlan ellenség: anya nem mehet Amerikába, Verocska is ott volt, hallotta a szavakat, amiket a szlgorúarcú bácsi mondott: „Jó asszony, ha mutatni tudna egy évvel ezelőtt készült röntgenfel­vételt, akkor átengedhetném, így azonban nem tud­hatjuk, hogy az a folt, ami a tüdején van, nem újabb keletü-e. Egy év múlva jöjjön megint.” Az anyja sirt. Mikor újra a folyosón voltak, meg­kérdezte tőle: „Amerikában mind ilyen szigorúak a bácsik?" Az anyja szája mellett egy keserű vonás jelent meg. „Ezek nem amerikaiak. Amerikában igaz­ság van, szabadság és egyenlőség. Wentorf a bosszú­álló Európa." Verocska nem értette, hogy mi az bosszúálló Európa és nem is gondolkozott rajta. Egy év! Neki mindegy lett volna, de az apja homloka sötét rán­cokba gyűlt és arról beszélt, hogy az a valaki ott Amerikában, aki azt a sok pénzt lefizette értük, nem várhat egy évig, mert szüksége van a munkásra. „Menj előre egyedül" mondta az anyja. A hangja hideg akart maradni, de Verocska megérezte mögötte a könnyeket. „Majd mi itt maradunk ketten s egy év múlva utánad megyünk. Addig legalább bedolgo­zod magad s kész otthonnal várhatsz bennünket." „Először tudni akarom biztosan, hogy egy év múlva utánam jöhetsz", felelte az apja sötéten és mindket­ten elfordították a fejüket, hogy’ ne lássák egymás arcát. Másnap mind a ketten elutaztak és Verocska egyedül maradt. Szomorú, esős nap volt, a nagy, szigorú vörös épületek elmerültek a ködben s az út­­széli fák borzas ágain kis fehér párák lengtek: tépett búcsúkendők talán, melyeket könnyesre sírt néhány százezer ember. Céltalanul csellengett. A néni, akire bízták, elment valahova s nem törődött vele senki. A táboron kívül egy szélmalom szárnyai verték lassú keringéssel a ködöt, egy ideig ezt csodálta. Aztán meglátta az erdőt. Lassan haladt a fák között s a csönd köréje gyűlt, mint egy sereg manó s valami nagy, tiszta nyugalommal töltötte el. Egy hatalmas, görcsös tölgyfa előtt megállt, fölnézett rá és azt mondta: „Édes Jóisten, csináld, hogy édesanyám ne legyen beteg s hogy átmehessünk Amerikába. Igen?" S abban a pillanatban úgy tetszett, mintha a fa bólin­tott volna s mintha az a kis madár, amelyik a legal­só ágon ült és egyenesen őt nézte, ezt pityegte volna: „igen, igen, igen!" Verocska pedig megnyugodva visszafordult a tábor felé. Este az apja egyedül jött haza. „Anya ott maradt a tüdöszanatóriumban ' mondta, „alaposan átvizsgál­ják, hogy bizonyosat tudjunk." Verocska csak bólin­tott. ö már mindent tudott. Nem is csodálkozott, amikor az anyja öt nap múlva sugárzó arccal tért haza. „Teljesen egészséges vagyok!" újságolta bol­dogan. „Azt mondta a főorvos, hogy az a folt lega­lább húsz esztendős betokosodás!" Verocska csak azon csodálkozott, hogy mégis egyedül kellett az apjának útra kelnie. Anyja nem volt beteg, de a papírjaiban az állt, hogy csak egy év múlva mehet es Verocska még nem tudta, hogy a papír több, mint az ember. Két hónap múlva az apja elutazott. A búcsúzást utolsó percig halogatták, végül is hajnalban, ott a hangárok között, amikor az apjának már föl kellett szállnia a nagy leponyvázott gépkocsira, mely tömve volt emberekkel, egymás nyakába borultak. Látta az anyja cltorzúlt arcát az apja vállán, ahogy az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a feltörő zokogást, látta a könnyeket végigömleni az arcán és ő is sírni kez­dett. „Isten veletek" hallotta az apját rekedten szól­ni. Egy súlyos kéz a fejére nehezedett, megpihent rajta egy pillanatig, aztán valaki kiáltott, az apja fel­ugrott a gépkocsira s a gépkocsi elindult. Ük ott álitak ketten az üres hangár nyitott ajtaja előtt, fog­ták egymás kezét és nézték, ahogy a nagy leponyvá­zott kocsi eltűnt a vörös épületek között. „Gyere” mondta az anyja és a hangja kemény volt „nem sza­bad sírni, Verocska. Apád új otthont szerez nekünk s egy év múlva ott leszünk mi is.” „Igen.” De azért éjszaka hallotta az anyját párnába temetett arccal zo­kogni és az ő szeméből is megeredtek újra a könnyek, hangtalanul, forrón, sósán. Aztán visszatértek a régi táborba s az élet ment tovább, szürkén, kopottan. Valamivel szükebben volt minden: a kenyérre egyre ritkábban került vaj s el­maradtak a vasárnapi kirándulások is. Az anyja mos­ni járt, házakhoz, sokszor padlót súrolt, kezei vö­rösek lettek és érdesek, s esténként a barakkszobában súlyos árnyékot vetett az egyedüllét. Pedig az apja ott élt köztük még mindég, Verocska sokszor érezte (Folyt, a köv. old.) Egymás mellett soha? Reményűt Sándor: A Korszerűtlen versek ciklusából Hát így is kell mindig lennie: Fölül az egyik, s a másik alul? Hatalmi kérdés emberek között, S a hatalomban egyik elvadul? Mindig csak elnyomott és elnyomó, Kis különb \ég a módszerek között És árt:;. Ja'. kockaforduláskor, S meztelen önzés mindenek mögött? ö Egyéni önzés és családi önzés És ezerféle szitui nemzeti — Héit nem lehet e korhadó t ilétgot Testvér színekkel ékesíteni? A kocka for, ltd és aki alul volt: Hegylábánál: hegytetőre kerül, S amit magának nem kívánt, a mással Folytatja, tag; is hogy kezdi elöl. Hát íg kell mindig lennie: Az egyik alul s a másik felül? ölni, vagy halni: ez a nagy parancs: és szép egymásmellettiség soha? CSENDES SOROK VOL T POLITIKUSOKHOZ ’pes. A béke, az egyetértés hívei' voltunk, vagyunk. A két kilépő eljárásával szemben csupán azt akarjuk hangsúlyozni, hogy tá­vozásuk módja nem volt helyes. Az emigrációban őrizni kell az értékeket. Sokszor az értekek látszatát is. És őrizni kell min­den megmaradt tekintélyt, a volt honatyák tekintélyét is. Lehet-e egyéb idekint, a rég lejárt man-Jga.ro új vezetőivel a remélhető-­­■ leg csak éümenetileg szemben­álló hírlap segítségét igénybe venni, e kilépés terjesztésére. ! így a tájkozatlan szemlélő azt : gondolhatja, Irigy az ilyen kilé­­! pések a Magyar Ház bomlaszt.i­­! sara, újabb széthúzások szításá­­j ra történtek. Ezt pedig nem szí- I vesén tételezné föl senki volt ¡ képviselőkről, akiket kétszeresen > Politikusokkal másként áll a' dolog. Tudj::!;, hogy a tárgyda­­gosság nem politikusok, főleg nem megsértődött politikusok e­­rénye. Mégsem illő, hogy a ki­lépő honatyák visszakiabáljanak a ¡Magyar Ház kapujából, u­­gyancsak a sajtó nyilvánosságán keresztül, hangoztatva, hogy a Magyar Ház megszerzése és a Centro Húngaro megerősödése az ö nevükhöz fűződik. Ez ismét f élreértésre adhat al­kalmat. Mintha a kilépők csak

Next

/
Oldalképek
Tartalom