Magyarok Útja, 1951 (4. évfolyam, 9-16. szám)
1951-05-15 / 9. szám
MAGYAROK ÚTJA Buenos Aires, 1951 május 15. 9. oldal Az Eifel-torony alatt... Thorez születésnapja Mostanában egy éve az Arles-i kongresszuson még így beszélt Thorcz úr a kommunista párt vezére, azé a kommunista párté, amely még franciának is meri magát mondani. — Jelszavainkat nem vesszük sem Rómából, sem Berlinből, sem Londonból, mégcsak Moszkvából sem. Mi a jelszavainkat Párisból vesszük. Gennevilliersben, a kommunista part XII. országos kongresszusán, azonban már megváltozott a hangnem. Ez az arlesi kongresszus után néhány hétre történt és nem is titok, hogy miért. Gennevilliersben, a rögtönzött terem válaszfalán már hatalmas vigyorgó Sztálin-kép himbálódzott és a vörös próféta igéit is lehetett olvasni: “Internacionalista az, aki fenntartás habozás, és feltétel nélkül kész megvédeni a szovjetuniót.” így volt ez egy éve s Thorez úr úgy megünnepelte 50. születésenapját, mint egy kis Sztálin. Közszemlére kitett ajándékokkal és hozsannával. Ma? Ilyen falragaszokat olvashatunk a párisi utcákon: szabadítsátok ki Thorezt! Dühöngenek is miatta a komunisták, mert tudni kell, hogy Maurice Thorez a világ legszabadabb helyén üdül, Moszkvában! Az egyik nagy francia hetilap első oldalon teszi fel a kérdést: Május 1 Thorez nélkül? S gondolható — itt is dühöngenek a kommunisták. Még május elsején is, mert a vörös felvonuláson, több volt az üres hely a járdákon mint a betöltött. Mintha egyesek már a Nationtól a Bastille-ig, bizony jóeleget néztek volna s egyre inkább kezdenek látni. A mostani április 28-át, mert ekkor született Thorez elvtárs, 51 évvel ezelőtt, márcsak táviratok, hódolólevelek jelzik. Közölnek belőle eleget a kommunista lapok, de valószínű, hogy Thorez elvtárs ezt nem olvassa, ott Moszkvában. Úgy mondják, ott mindig akad valami fontos s nem lehet unatkozni. Még annak sem, aki szanatóriumba megy szovjet orvosokkal kezeltetni magát, mert hát a franciák nem biztosak. így hát Thorez elvtárs biztosan meg fog gyógyulni. így illene, mert Franciaországban a sarló-kalapács ügye egyre lejjebb adja a sikereket. Pedig Lecoeur, Duelos, Cachin meg egyebek igencsak nyilatkoznak s uszítanak sztrájkra, szabotázsra. Aztán tessék megnézni az eredményt. A munkásság fizet, de nem a vezetők. Ök győzik szusszal, a töbiek meg igazán csak eszközök. Áldott jó ez a francia föld es birkatürelmű a többség. Úgy tűrik magukon az antifranciákat, mint ha összetévesztenék a szabadság fogalmát a szabadosságével. Bizony, mintha vizet öntöttek volna a nagy forradalmi nemzet finomfalú vénáiba. A Maurice-okkal baj van. .. Azt mondják vannak fatális nevek. Ha igaz, akor most nem kívánom senkinek, hogy Maurice-nak hívják. Ügylátszik most ezek vannak soron. A nagy Maurice Thorez, pár hete, szovjet gépen repült Moszkvába, a kisebb politikus Maurice, ez alkalommal Chevalier, pedig, éppen ellenkező irányban, Amerikába kívánkozott turnéra. Ez azonban nem ment olyan könnyen, mint mondjuk, Thorez úr moszkvai útja. Ugyanis azt mondták itt, az USA követségen, hogy Maurice Chevalier nem kívánatos valaki Washington hazájában. Én, Maurice Chevalier, a művész? Hát ez mifajta bolond tréfa? És lehet, hogy Chevalier ezt komolyan gondolta. Viszont akkor nagyon kurta az emlékezőtehetsége. Miért? Merthát, hogy ne mondjam, a pjűvész úr szomorkásán sétálgatott a nácikkal (ezt mások mondták) s bizony nehezen lehetett volna rendezni az ügyet, ha. . . Ha nem akadtak volna jóbarátok, akik azt mondták Chevaliernek: semmi vész, látogasd meg A- ragont. És a szalmakalapos Maurice bekopogtatott a bársonyszékben trónoló vörös pártpoétához. Mit beszélgettek? Talán fontosabb, hogy nemsokára megjelent a művész úr fényképe a ,,Ce Soir“-ban. Ki hitte volna, hogy egy vörös poéta, kicsit vastagabb kivitelű, mint az a budapesti Kucka Péter, a párt költője, még mosdatni is tud egészen fehérre! Mert Chevalier fehér lett. Mármint vörös 9 szempontból fehér. Aztán jött a „Stockholmi felhivás." — Chevalier elvtárs, egy kis aláírást! Ez alkalomból a párt központi lapja, a L.Humanité hozta a képét. Aztán egy kis propaganda-gyűlés, egy kis „élművészség", egy kis ez-az, s most ezek a bolond amerikaiak ezt komolyra veszik. — Talán csak nem gondolják: azért lakom az Avenue Fochon, mert holmi szerencsétlen flótás vagyok? A fényképek? Hát tehetek én róla? I- gazán, a Truman képét is hozta a L, Humanité. A „Stockholmi felhívás“? Pusztán azért, mert szeretem a békét. A többi? Igazán semmi, legfeljebb egy kis reklám. . . És csodálatos az amerikaiak nem így gondolkoznak. Pedig Chevalier elmondta, hogy ő szereti Amerikát (különösen ami a dollárokat illeti) s egyszer már majdnem sikerült Hollywoodé állampolgárságot szereznie, min| Charles Boyernak Bizony, kellemetlen dolog az ilyesmi. Vannak akik nem szeretik, ha valaki Moszkva felé hajlong és Amerikában nyújtja ki a kezét. És úgy látszik, egyre jobban színt kell vallani. Nehéz és nem annyira jövedelmező, de követelik, akik nem politikusok. Demokratikus felfogás szerint pedig ez irányadó, mert mégiscsak ők vannak többen. S a világrendezésnél mégiscsak majd az egyeneseket, a gerinceseket kell majd meghallgatni! Ajánljuk pedig ezt a kis történetet biztos helyen ücsörgő magyar politikusainknak, azoknak, akiknek még nem késő. Igaz, hogy ilyenek kevesen vannak, de akkor is megéri. Nem árt egy kicsit ilyenről is gondolkozni — tessék elhinni— nyilatkozgató politikus urak. Egy montmartrei hotelszobában. Valahol a Montmartre környékén, a Hotel de 1, Étoile-ben pontot tett az életére egy magyar. A nevét a hotelos sem tudta megmondani s a rendőrség is csak a nagykönyvből másolta ki. Megkérdeztem két rendőrt, de mindegyik csak azt mondta, hogy „hongrois“ és tovább vitatkoztak a fegyveren. Az egyik azt állította, hogy kilences Frommer volt, a másik, hogy egy Browning. A körülállók pedig bamba szemmel hallgatták a vitát s nem mertek megszólalni. Fent a szobában pedig halottan feküdt egy „hongrois“. Az inspecteur, honfitársi mivoltomra való tekintettel, elárulta, hogy költő volt ez a fiatal fiú s hogy festegetett is, azt csak azért, mert bizony még ő is megéhezett néha. A tulajdonosné azon panaszkodott, hogy már három hónapja nem fizet ett lakbért. Azonban ez már nem nagyon érdekelte a rendőrséget. Az sem, hogy én meg kéziratait szerettem volna megkapni. Az inspecteur azt mondta, hogy ezt le kell foglalni, meg, hogy a szabály az szabály. De azért azt megengedte, hogy megnézzem a szobát. A fiú nyugodtan feküdt az ágynak nevezett nyoszolyán. Ha nem piroslott volna az alvadt vér a halántékán, azt hittem volna, hogy csak alszik. Kopott ruha fedte testét és széttaposottan ásított a cipője. Az arca meg inkább viaszosán fénylett. Mintha a szája szögletében ülő fanyar mosolyban mindent el akart volna mondani utoljára. Talán azt, hogy ne haragudjatok a tettem miatt. Mert én úgy érzem, hogy tett volt. Ne haragudjatok, hogy Párisban tartottam fejemhez a pisztolyt. Párisban, ahová élni jönnek az emberek. De tudjátok meg, hogy Páris nem az élet városa és nem is a halálé. Páris csak egy nagy kohó, egy nagy katlan, tűz, tűz és nincsen tovább. És bizony nem vidám dolog magyarnak lenni, csókról, szerelemről Írni, álmodni és meghalni egy montmartrei hotelszobában. Ilyeneket olvastam én, halálba induló keserű mosolyában, aki ugyancsak nagy beteg lehetett és elmondtam az inspecteumek. — Furcsa emberek mugak magyarok. Kiismerhetetlenek, de az Istentől nagy szíveket kaptak. Az inspecteur bizonyára hívő ember, azért szólt Istenről, vagy pedig nem tudta kifejezni magát. Egyik, vagy másik, de éreztem nem kerülte el az igazságot. És ez már, sajnos, nem sokat változtat a tényeken. A magyar fiú, aki szerelmese lehetett az életnek és hódítani jött Párisba, most már sohasem fog rímben gondolkodni és sohasem fogja megpillantani a magyar Duna partját. Ismeretlen barátom, adjon nyugodalmat kóbor lelkednek a magyarok Istene! Egy hölgy nyilatkozik. Párisban nemde más a rendszer az autóbusz megállóknál, mint Budapesten volt. Itt mindenki, érkezése sorrendjében, kihúz magának a megállóhelyen felszerelt automatából egy sorszámot s ezek alapján szállhat fel az autóbuszra. A minap a 84-es autóbusz kalauza szólította az utasokat a rua de Courcellesnél: — 114. . . 113. . . 112. . . — De nekem a 105-ös számom van — hadonászott egy idősebb hölgy. — Rendben van asszonyom, de ez fordítva megy, ugyanis, tévedés folytán a sorszámok fordítva kerültek az automatába. Mire az idős hölgy, mintegy megnyugodva: — Gondolhattam volna, hisz mi nem megy fordítva ebben az országban. Ausztráliában már a kommunista pártot is feloszlatták, nálunk meg hagyják, hogy a kommunisták eladják az országot. Milyen kár, hogy a politikusok autón utaznak s nem hallják meg olykor olykor az autóbuszokon utazók szavát. Csukássy Lóránt Az emigráció legnagyobb könyvsikere: Vaszary János A MACSKA FELUGROTT AZ ASZTALRA ! Argentínában $ 13.80, az USA-ban,Kanadában 2.- dollár Ausztráliában 12 Shilling TIZENHÁROM ALMAFA 9. folytatás) Wass Albert regénye Copyright by MAGYAROK ÚTJA 1951 De alig telt el a nap s virradt helyette másik újra bezörgetett egy őrjárat Mózsihoz a házba. —Hé! Maga az a Táncos Csuda Mózes? —Úgy ismernek. —De fene zsidó neve van, hallja! Erre már megnézte Mózsi is jobban a katonát. Hetykeképü, háromcsillagos legényke volt. Olyan vékonyra volt nyesve a bajusza, mint a cérnaszál. Megnézte jól, aztán csak ennyit felelt neki. •—Krisztus is zsidó volt. Nevettek a katonák ezen, nevetett a háromcsillagos is. Aztán csak előhangoskodott a jövetelével. —Magánál lőfegyver van! —Nálam-e? — csudálkozott Mózsi. —Magánál hát. Elő vele. —Minek köllene? —A hadapród ur parancsára. —Hát az ki ? —Az olyan őrmester, aki civilben is ur. —Aha — bólogatott rá Mózsi — s annak köllene a puska? A háromcsillagos úgy nézett rá, mint gyerekre a tanitó. —Dehogyis. Mindennemű lőfegyvert be kell szolgáltatni, az a parancs. Nem hallott róla? —Hallani hallottam —- vallotta be Mózsi — de az már régecskén vót. Félesztendeje annak. —Az más — legyintett a keskenybajuszu — az a románok dolga volt. Most újra be kell szolgáltatni. —És most is csak a magyaroktól veszik el? — kíváncsiskodott Mózsi. —Mindenkitől egyformán. —Az szép. Aztán csak álltak az ajtóban. —Na apafej, hát hol az a fegyver? — türelmetlenkedett a háromcsillagos. —Miféle fegyver? — kapta föl a fejét Mózsi. —Ne tökéletlenkedjék! — förmedt rá szigorúan a katona — hát ami magánál van! —Ami nálam van? Olyan fegyver nincsen- rázta meg Mózsi konokul a fejét. —Hát nem maga a vadőr itten? —Vaj én. —Aztán micsoda vadőr maga, hogy puskája sincsen ? —Székely. Részvéttel nézett rá a háromcsillagos. —Aztán mi lett a puskájával ? PJlvitték a románok ? —Azt alig hinném — húzta be Mózsi a nyakát.-—Nem adta be nekik? —Nem ettem gombát. —Hát mit csinált vele? —Eltettem. —Hova? —Tova ni, az erdőbe. De már erre elveresedett a katona ábrázata. —Hallja, mit komédiázik itt? Sze akkor van puskája magának! —Vanni van — vallotta be Mózsi ezekután. —Mért mondta akkor, hogy nincs? — dühösködött a másik. —Én kérem olyant nem mondtam. —Ne beszéljen! — orditott a háromcsillagos —sze az elébb tagadta le! —Én? — berzenkedett neki Mózsi is — tőlem csak azt kérdezte, hogy van-e nálam fegyver? Hát nálam aztán nincs, az szentigaz! —Jól van apám — nevetett a háromcsillagos — látom, hogy megszokta a románoknál a csavarosságot. Hanem most egy-kettő, elé azt a fegyvert! Megvakarta Mózsi a fejét. —Az nem olyan egyszerű — mondotta. —Mért nem egyszerű? — ütődött meg a katona. —Mert fönt vagyon az messze, a hegyen. —Hát akkor jöjjön, menjünk érette. —Azt lehet — sóhajtotta Mózsi. Aztán csak éppen kalapot vett, botot s elindultak. Elől Mózsi, mögötte a katonák. A háromcsillagos még vigasztalgatta is, mert nagyon látszott rajta a szomorkodás. —Ne búsuljon semmit, ha vadőr marad, visszakapja. —Vissza-e? — virágzott ki Mózsi szemlátomást. —Ez biztos. —Akkor hiba nincsen. Mentek. Meredek csapásokon fölfele, sűrű