Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-05-01 / 5. szám
1955 május Magyar Végvár 3.oldal AMIKOR EGY NEMZET VIZSGÁZIK A svájci Züricher Zeitung és a libanoni Jour hasábjain láttak először nyomdafestéket és napvilágot oly sorok, melyek a magyar Nem- > zetnek a Vasfüggöny mögötti passzív ellenállását a moszkovita vörös világnézet, a pánszláv kommunista-bolsevizmus ellen élénk színekkel ecsetelve a nyugat lelkiismeretének itélőszéke elé tárták. E két egymástól földrajzilag oly távoli helyeken megjelenő lapok tudósítói egyhangú lelkesedéssel állították ki a magyar Nemzetnek sok vérrel, könnyel és verejtékkel kiérdemelt bizonyítványát arról, hogy a Vasfüggöny mögött orosz rabszolgaságban szenvedő népek között a Kárpátok medencéjében élet-halál harcát vívó magyar nép lelkét nem tudta a Kreml vörös mérge megrontani, megfertőzni és hogy ellenállásának küzdelmét az ősi keresztény magyar szellem csorbithatatlan fegyvereivel lankadatlanul folytatja a Kelet barbár zsarnokságával szemben. 1955 febr. 13-án a Hamburgban megjelenő német Der Stem c. képes hetilap Eberhard Seeliger és Günther Dahl munkatársainak fényképekkel illusztrált cikkét közölte rab Hazánkról azon alkalommal, hogy az említett újságírók 6 napot és 5 éjszakát tölthettek Magyarországon. ‘Budapest ohne Paprika — doch der Handkuss Lebt’ (Budapest paprika nélkül, -da kézcsók él...) a elme annak a cikknek, melynek Írói a Vasfüggönyön támadt kis nyíláson átjutva, az aránylag rövid idő alatt arra törekedtek, hogy a rabszolgaország ideológiai és politikai kulisszatologatói éberségét és gyanakvását kijátszva a magyar nép mai életét, küzdelmét és harcát néhány képpel s néhány sorral, valamint a sorok között kirivó igazságokkal a szabad nyugat szeme elé tárhassák. Képeket közölnek, melyek ékesszólóbban beszélnek, mint a magyarázatként alájuk nyomtatott sorok. A dunapentelei Stalinváros képe egy kihalt, néptelen. sivár telepet tár a szemlélő elé, melyen hiába keressük az alaktalan, élettelen háztömbök között a termelés lüktető ütemét, forgalmát. Négy vaskohó óriáskéményei vádlóan merednek az ég felé, közülük csak egy van üzemben... A falon petróleum-lámpa jelképezi a technika vívmányaival szemben táplált bizalomhiányt és az odatelepitett 30,000 rabszolga jelenlétéről tudva, hiába keresi a tudósitó a ‘szociális termelésből fakadó jólét’ legcsekélyebb nyomát is. Egy másik képen egy őrtorony szerű torzszülött alkotmányban egy ‘öntudatos proletár közlekedési rendőrnő’ szaktudás nélkül, de annál nagyobb öntudattal és kíméletlenséggel irányítja a nemsok irányítást követelő utcai forgalmat a fővárosban. ?ásutt egy autótaxi női vezetője látható, ki ‘rozzant jármüvének kormány kerek ét épp oly szaktudással kezeli, mint az ajkpirositót.' — Budapest panorámája a 80/as évek közepén készült képekre hasonlít. Egy felvétel a Hungária délutáni teájáról mindennél élénkebben tünteti fel egy szebb múlt összeomlás utáni fentmaradt emlékeit. Az asztalok körül többnyire öreg emberek ülnek, kik révedező szemekkel mintha koraifjuságuk szépségeit, fényét keresnék s végül is belefáradva a keresésbe, meg — nyugosznak a változhatatlanban. Ok, az öregek - a ‘hídverők’, kik hidat vernek az ő generációjuk és a most idegen szellem lelett miazmákat kilehelő vörös mocsár ingoványában felnövő ifjúság között, tátongó szakadékon át, hogy azon mentsék át a magyar jöv) számára nemzetünk lelkületének halhatatlan kincseit, erkölcseit, életfelfogását. De Istennek és az Istenben való hitnek még erre az aranyhidra sincs szüksége, mert még a vörös sátán sem tudja kiirtani az uj magyar nemzedék leikéből, mert annak magvát ezer ében át nemesitették őseink, ők öhtözték a nyugati keresztény hitért és kultúráért folytatott harcaik folyamán kiontott vérükkel és a magyar dicső múlt szelleme plántálta azt a mai istentelen világ poklába taszitott magyar ifjúság szivébe, hol az öregek aranyhidján átcsempészett évszázados lelki táplálék sarjadásra birja. Ahogy a fényképeken minden jelképnél Is világosabban látható, a szovjetcsillagos hivatalos épületek tetői felett fenn a magasban ragyog a Szent István Bazilika aranykeresztje, miként a budai várpalota kiégett romjai felett ott ragyog még mindig Szent István királyunk Szent Koronájának másolata, mintegy jelképezve, hogy ezen a pokol kapui sem tudnak győzelmet aratni. AZ ‘UJ ÉLET...’ ‘A fáradt emberek háza’ a cjme az egyik felvételnek, amely a csepeli iparköqpont éjjeli pihenőhelyén készült. Fekvőhelyeiken egyforma hálókabátba öltözött magyar munkások egyforma fáradt ráncos, apatikus, szinte álarcokra emlékeztető arcvonásokkal pihennek, miután egy hozzájuk hasonló rabszolga csoport őket a traktorokat, motorokat gyártó üzemek munkapadjaitól éjjeli pihenőre felváltotta. A fényképezőgép filmje sem eléggé érzékeny ahhoz, hogy az életuntság, a céltalan küzdelemnek, a testi-lelki kimerültségnek ily fokát élethűen megrögzitse és talán a rég elmult sötét korok gályarabjait szemléltető képeken lehetett ily kimerült, lélektelen arckifejezéseket találni. Ki a képet nézi, szinte hallani véli a volgai hajósok ‘Ej Uchnyem...’-jét, a reménytelen rabszolgák dalát! E pihenők alatt ujratöltlk az emberi képre alkotott gépek battériáit. ‘Restaurálják az emberanyagot’, mely itt utolsó értékcsökkenésén megy át, hogy amikor hasznavehetetlenné válik, ‘kiselejtezzék’! Az újságíró szerint itt minden harmadik ember ‘sztachanovisták’, kik közül néhányan a megállapított normákat 250, sőt 500%-ban túlhaladják. Az azért járó jutalom havonta 3—4000 forint, azaz 400—530 német márka, mi kb. 100—150 dollárnak felel meg. Mikor egy pohár kávé 4, egy étkezés 12, egy jobb ing 220, egy kész öltöny 1300 és egy pár cipő 400 forintba kerül, alig tehető fel, hogy a magyar munkás kényszer nélkül törekedne sztachanovista babérokra. A világszerte hires Dunakorzó a multté. Az emberek éheznek, de ha egy magyar tárgyú darab kerül az előadásra, a nézőtér tele tömve van. A darabok szinpadi kiállítása nem hagy kívánnivalót hátra. Az operában ‘Bihari nótája’ c. balett bemutatásakor elképzelhetetlen tapsorkán rázta meg a ház falait. 'Tudja miért tapsolnak?’ - kérdezte egy magyar a német újságírótól. ‘Azért, mert a darabban az osztrák elnyomóként szerepel. Az elnyomóban ma a magyar a kommunistát látja és minden balsikerének örül! A szünetben az tűnik fel, hogy bár a ruhák kopottak, talán többször lettek átfordítva, seholsem látható a ‘proletár-piszok’ által jellemzett nyomor, csak emelt fővel, büszkén viselt szegénység. Az arisztokrata, a középosztály, a régi hivatalnok osztály, a ‘lateinerek’, a földbirtokosok és a polgárok ma koldusok. Mind egyformán koldusok és igy megvalósították az egyenlőséget az uj rendszer urai. De egyúttal megvalósították a testvériséget is, mert mindezen különböző régi osztályok tagjai testvérként visei: lik a súlyos idők megpróbáltatásait és ha néhány megtakarított fillérrel a zsebükben a Gerbeaud kis asztalai körül találkoznak, mint egy nagy család tagjai testvéri egyetértést éreznek a jelen rendszer gyűlöletében és testvérek az ellene való küzdelemben i is, hogy majd egyszer, mikor a szabadság napja felkel,^ppugy,' mint a tatárjárás vagy a török vész után, testvérként építsék fel
