Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4. szám
1955 április Magyar Végvár H oldal S ha vérbefagyva, haiálravált arccal Még egy utolsót dobbanna szived, Szorítsd szivedhez csorbítatlan kardod, Te hős gyermekem, a kard a tied Küldöm utánad egyetlen öcsédet, Öltözködik már, kardját is hozom... Vigye az Isten győzelemre kardunk! Harcolj fiam, én majd imádkozom! Hajas István. G©CíX5©©©©Q©©©©©e>©©©©©©©0©0©(y©©G0;3Xö©©©O©©<5G<iX£>GG©©©©0©e A MAGYAR KATOLIKUS LIGA A Magyar Katolikus Liga 1955 évi jótékonysági bálja az erkölcsi sikeren kivül anyagiakban is szépen jövödelmezett s a tiszta bevételt ebben az esztendőben a menekült magyar közoktatási intézmények fenntartására, illetőleg támogatására fordítja. A bál jövödelinének felosztása: Pápai Magyar Intézet, Róma $2,000.00 Magyar R.K.Gimnázium, Innsbruck 500.00 Németországi Magyar Iskola, Bausclott, Baden 400.00 Mindszenty alapítványok egyetemi h. részére 600.00 A montreáli egyetemi ösztöndíj 300.00 Trieszti magyar iskola 200.00 .^megnyitandó franciaországi iskola 100.00 Ösztöndíj a buffaloi piarista internátusnak 100.00 A Kat. Liga elnöksége ezúton mond köszönetét újólag mindazon nemeslelkü amerikai magyaroknak, akik a jótékonysági bál nagyjelentőségű célját megértve oly nagy lelkesedéssel támogatták a balon keresztül az európai magyar iskolák és menekült magyar egyetemi hallgatók ügyét. A jó Isten áldása legyen jutalmuk önzetlen munkájuk és támogatásukért. B.F. RÉGI ADÓSSÁG. Évekkel ezelőtt szerény könyvtáram uj könyvvel szaporodott. Mikor e könyvet kaptam, eppen nem volt időm az olvasásra. Becézve helyeztem el azt kincseim, a ‘bujdosó könyvek’ közé. Mert a Szabó Dezsők, Mórák, Kosztolányik, Tamásik kimentett könyveit - magamban már csak igy nevezem: a ‘bujdosó könyvek’. Testvéreim ezek, melyeket kopottságuk, foszlottságuk ellenére jobban szeretek, mint a műgyűjtők az Elzevireket vagy a régi, kutyabórkötésü bibliákat. Tehát uj könyvemet becézve a többi közé helyeztem. Egyik szomszédja Szabó Dezső ‘Elsodort Faluja’, a másik Gárdonyi ‘Egri Csillagai’ lett. Büszkén legeltettem szemeimet a megszaporodott kincseken. Az uj könyv gerincén egy nagyon tehetséges magyar iró fekete betűs neve biztatott. Másnap este fáradtan tértem haza, de a könyv csábításának ellenállani nem tudtam. Kiemeltem a többi közül, kényelmesen elhelyezkedtem, rágyújtottam egy cigarettára — és olvasni kezdtem. A könyv, mindjárt az elején, alaposan fejbevert. Az Úristen teremté a földet, de Erdély benépesítéséről megfeledkezett. Zsebkotorászás után talált egy marékra való magyart, azokat leszórta a völgyekbe, egy marókra való románt, - azokat a hegyekbe. ‘A magyarok azok uraskodni fognak, a románok hányát hevernek és bámulják a felhőket. Ami kicsi ráérő idejük marad, azt eltöltik azzal, hogy hergelik egymást.’ Azután újabb zsebkotorászás és egy marékra való szász is leszóródott, hogy legyen olyan is, aki majd dolgozik. Végül az Ur megteremté a székelyt ,aki nemcsak dolgozik, esze is van. Ezeket olvasám elöljáróban. gondolám, most az egyszer nincs szerencsém, mert nem Ábellel találkozóm össze ebben az emigrációs nagy büdös rengetegben. Abel nagyszerű fickó vala, emlékezem reá, Tamási Áron Rátya mutatá be. Bosszantott a könyv, de érdekelt. A székely Írók ragyogó tollának nagy tisztelője vagyok. Ilyen ‘kis komiszkodások' a Duna-Tisza tája, a magyar fajta kárára ugyan nagyon is szokatlanok, de talán megbocsájthatók. Olvasám tehát tovább ás tovább. Egészen addig, mig az 58. oldalig érkezém, - mikor is felugrók és a könyvet nagy baromi erővel a falhoz vagdosám. A tapéta a vagdosáss helyén leszakada és a könyv tizenhárom darabokra ese. Egy lap, - az első, - a szétesett tizenhárom tetejére telepede. Kényesen, miként egy szűz leányka, aki még nem egészen bizonyos abban, hogy a jövő a dunsztos üvegek megdézsmálásában avagy a szerelemben rejt titkokat. Ezen a lapon pedig ez álla: ‘TIZENHÁROM ALMAFA’ Bűnbánóan tekintettem Szabó Dezső Elsodort Faluiára, Gárdonyi Egri Csillagaira* Bocsássatok meg, öregek, ezért az egy napos szomszédságért. Te ugyan, öreg Dezső, szintén szidtad a magyart, székelyt, de nem becsmérelted. Ha szidtad is, minden szavadból a magyar nyugtalanság csendült. Es hogyan csendült! - mint egy óriás zenekar fortisszimója. A te alakjaid is hősök voltak, mint Gárdonyi egri népe, csak éppen tévelyegve.Hősök és nem panoptikum figurák. Miután lelkiismeretemet kedvenceimmel kapcsolatban eként eligazitám, -a Tizenhárom Almafát számüzém. Hoszszu ideig egyik szekrény alján raboskoda, pár hónapot a konyhafiókban is tölte pakolópapirok, zsinegek és öreg dugók társaságában. Feleségem később megsajnálta és a nagymosás szünetében olvasni kezdé. Feleségem bár székely, de ő sem birá tovább az 58. oldalnál. Falhoz vágá,miként ‘uraskodó’ férje is tévé, — bár nem olyan baromi erővel. Az erők közöttu különbözetet pediglen nem a lélek okozá, hanem a satnyább test. A könyv száműzetése folytatódék. Ezt a száműzetést, mindenki előtt titkolva, ügyesen figyelem. Kárörömmel, mert az efajta betűk szenvedése csak örömet okozhat a ki nem bicsaklott magyar szivekben. Petőfi Sándor valamikor, nyuvasztó gyomorfájás állapotában, fel akará akasztani a királyokat, de a magyarok felakasztásától eltekintett. Ezzel szemben a Tizenhárom Almafa Erdély felszabadításával, a románok ki és a magyarok bevonulásábal kapcsolatban ilyként zengedez: ‘Aki idevaló az elmegy /román/, aki nem idevaló /magyar/ az ordit b it a házban.’ Azután: ‘A kimenetel, /románoké/ szabályos volt, de a bejövetellel /a magyarok bevonulásával/ takarékoskodhattak volna.’ Ez álla az 58. oldalon. A könyv szerzője ennek ellenére magyar ember vala. Több, mint magyar, — székely. Mostanában, mikor az önálló erdélyi fejedelmek New Yorkban és vidékén megindították a harcot az ar yaország ellen, a száműzött almafák eszembe jutának Ni csak, Nézd,
