Magyar Újság, 1980 (70. évfolyam, 1-27. szám)

1980-01-17 / 3. szám

1980 JANUÁR 17

MAGYAR ÚJSÁG

5. OLDAL

>—< Mi. piost jöttünk, -—< világosította fel Kurt, «—> de az illető hölgyhöz még nem volt szerencsénk.

m Akkor, a vécére ment, mert ettől a fegyenc históriától hasmenést kapott. Mondják meg neki, ha visszajön, hogy itt voltait! . . . Apropos, mit szólnak a hatóság ronda magatartásához? Ötszáz márkát ígértek annak, aki megcsíp egy szökött fegyencet. Közben lövöldözik őket, mint a nyulakat. Sietni kell annak, aki egy kis pénzhez szeretne jutni. Apropos maga nem jön? — kérdezte Kurttól, aki udvariasan elvetette az ajánlatát.

A házmester aztán elköszönt.

!—• Hallotta, Professzor úr? Már lőnek is . ., Találjon ki valamit, mert elvesztünk.

Már rég kitaláltam. Azért is jöttünk ide. Szedjen össze egy csomó virágot! Addig kiiszom a maradék feketét, hogy kissé magamhoz térjek.

> Minek a virág?

i—i Virágcsokorral a kezünkben senki fog feltartóztatni minket. Virágokkal még senki sem jött ki egy fogházból.

Kiírtnak felcsillant a szeme. Az öregúrnak van esze. Rögtön összeszedett egy csomó virágot. Alig végzett vele, megjelent Zapechné.

Kellemetlen kinézésű öregasszony volt: csontos arccal, mélyen bentülő, apró szemekkel. A retikülét, amit magával vitt, maga elé tette a pultra.

— Mit óhajtanak az urak? — kérdezte.

r— Schulznétől vettünk délelőtt virágot, r-> szólalt meg a Professzor. >—< De meggondoltuk, és visszahoztuk.

23. Fejezet.

Kurt eleinte nem hitt a szemének, de minden tévedés kizárt volt. Valósággal vért izzadott, amikor éppen abba az irányba mentek, ahonnan egyszer már szerencsésen elkerült.

Előttük a téli szürkeségben a fogház épületének sötét sziluettje rajzolódott az alkonyodó égre. Az autó befordult egy utcába.

Ezen a környéken volt éppen az öregúr anyósának a virágüzlete. Szerencséjére errefelé nem jártak a szirénájukat bőgető rendőri készültségek.

Kurt úgy érezte, az életét egy ismeretlen anyós kezeibe helyezte, amikor a félkábult Professzort kisegítette az autóból.

—' Köszönjük a kedvességét, < mondotta a vezetőnek. — Nem szívesen viszem be az öregurat az anyósához. Csak botrány lesz belőle. Még engem vádol meg, hogy leitattam. Ha megengedi, inkább visszamegyek magával a városba.

Szívesen. De előbb még a sógoromért kell mennünk, akitől megtudjuk egyben a legújabb híreket is.

— 1 ermészetesen.

' Ugyanis a fogházi irodában van alkalmazásban.

Kurtnak egyszerre mehetnékje volt.

■—1 Mégiscsak be kell vinnem az öreget, akármi is lesz.. .

Helyes! Vigye csak be! Egy félóra múlva újra itt leszünk, és felvesszük.

i—1 Igazán ne zavartassa magát!

'— Nem zavar. Útközbe esik . . . Boldog ünnepeket az anyósnak is, — az utóbbit már az autóból kiáltotta feléjük vidáman, és elszáguldott.

Mihelyt kettesben maradtak, a Professzor kihúzta magát.

' Maga tökfejű, elhitte, hogy részeg vagyok.

Katonás léptekkel bement a virágüzletbe, ahol nem tartózkodott senki.

Körülmászkáltak a virágok között, sőt bementek az üvegfalú, csipetnyi irodahelyiségbe is, ahol villanyfőzőn feketét főzhetett valaki, aki azonban sehol sem volt látható, a gőzölgő feketéjét viszont otthagyta.

A Professzor egy csészényit töltött magának, és elégedetten szürcsölte.

— Feltételezem, hogy az anyósa abszolút urinő. Ha tévedtem volna, készre csinálnak minket.

— Az anyósom abszolút jólelkű nő. Addig nincs vele baj, míg pénzt mutatnak neki.

Van pénze?

' Nincs.

Egy jól megtermett férfi lépett az üzletbe.

' Hé, Zapechné! kiáltotta.

>— Az anyósát keresik.

r— Azt nem Zapechnénak hívják . . . Annak Schulz a

neve.

Az ismeretlen férfitől megtudták, hogy Zapechné csupán az anyósát helyettesíti, aki a szomszédja.- Egyébként én vagyok a házmester.

felezzük a pénzt.

— Nem kell rendőr ide! A kocsi már több mint egy éve állt a garázsban. A tulajdonosa sose jelentkezett. Kiszedem a pamlagotí

Okosan beszél. De ne feltűnően csinálja.

— Azt bízzák rám!

Míg a kocsiba bújt, az öreg úr odaszólt Kurtnak:

— Mehetünk a templomba!

A sekrestyés látszólag meghökkent, amikor újra megpillantotta Kürtőt a pap köpenyében egy másik hiányos öltözetű társaságában. Bement a sekrestyébe a paphoz.

Pár perc múlva visszajövök, csak megmondom a feleségemnek, most jöjjön gyónni, míg van rá időnk, és ne az éjféli mise előtt.

>— Nagyon helyes!

Magára kapta a kabátját, hogy egy rendőr után nézzen.

Ezalatt a Professzor odasúgta Kurtnak:

—< Nekem a maga jóle Ikű sekrestyésének a pofája nem tetszik. Jöjjön utánam!

~ Hová?

>—> Ne kérdezősködjék annyit!

Egyenesen a kórusnak tartott, ahonnan egy szűk ajtón át kanyargó lépcsőfeljárat vezetett a templom tornyába. Onnan pedig kijutottak a templom behavazott tetejére.

Közben a sekrestyés feljelentése alapján egy vadul szirénázó rendőri készültség érkezett a templom elé, A rendőrök egymás után kiugrálva az autóból, revolverüket előkapták, és benyomultak a templomba, de csak öregaszszonyokat láttak itt-ott elszórtan a padsorokban, mint kalácsban a mazsolát. i <

Átkutatták a sekrestyét is a pap szörnyülködésére, de a keresetteket nem találták sehol. J ■

Ezalatt a behavazott háztetőn, megjegyezte a Profeszszor.

«—( Hallotta a szirénát? Ezek értünk jöttek.

*-4 Ha ide is feljönnek, sortüzet adnak le ránk, r— jegyezte meg Kurt. Marhaság volt ide feljönni. . . A félméteres hóban, még futni sem lehet.

r— Nem is tanácsos, különben is látni a lábnyomokat. Hagyjon gondolkozni!. . ., Egyelőre csak egy eshetőséget Iátok. Félre kell vezetni őket. Ez kissé komplikált, de megvalósítható . . . Látja ott azt a kéményt? Oda megyünk. Mögöttünk eltöröljük a nyomunkat, mintha lecsúszott volna a tetőről a hó. n-Odalent megszólalt újra a rendőri sziréna a veszély elmúlását jelezve. '<

Az öregúr jóízűen röhögött.

— Kedves tőlük, hogy figyelmeztettek minket... A légiveszély, elmúlott. Mehetünk tovább!

>— Professzor úr, nem lesz semmi baja? Kijózanodott már! (É|J 1 íiitUijoM

<-* A fekete jót tett és a friss levegő is. Csak kicsit fázom. Ez magaslati helyi barátom. Szerencsénk van, hogyv a hó megfagyott, és nem csúszik. Fő a nyugalom. A ve- V széllyel kacérkodni keik Érti? oH.

— Menjünk már tovább, Professzor úr! Ha ránk este-j Iedik a háztetőn, azt se tudjuk, hová lépünk . . . Nem fog leesni?

<— Én? Ide figyeljen! '

Nyomban megindult a havas háztetőn az üveg bbrrak s a virágcsokorral egyensúlyban tartva magát. Kurtnak még a lélegzete is elállott, ahogy nézte, de minden baj nélkül átjutott a kéményig. -Amikor őrá került a sor, biztonság okáért a szájába vette a.-virágcsokrát, és úgy mászott el négykézláb a dók- ' torig. . .;i : . ' •• i i ■

— Nem szégyelli magát?, — szólt rá a Professzor úr. >— Ide nézzen! — és újra megindult visszafelé, hogy megmutassa, mire képes.

~ Ne jöjjön az utamba!... Menjen vissza! — kiáltott rá ijedten.

Ezután már kevésbé veszélyes részekre értek, ahol korláttal ellátott, egyetíen deszkalapból álló hídfélén mentek tovább, és egy lapos háztetőre jutottak. Ezután megint szívdohogtatóan veszélyes részek következtek, de mindig volt mibe megkapaszkodniok.

Ott történt a baj, ahol a legkevésbé sejtették volna. Éppen egy kéménybe fogódzkodtak, amikor a Professzor úr egy nagyot tüsszentett, elvesztette az egyensúlyát, és-virágcsokorral, boros üveggel a kezében legurult a háztetőről.

Még látta, amikor a csokrát magasan a feje fölé emelte, mintha a saját sírjára vitte volna, aztán egyetlen kiáltás nélkül lefordult a mélybe.

Nagy csattanás hallatszott odalentről.

Szétlöccsant az agyveleje, állapította meg Kurt, és még jobban belekapaszkodott a kéménybe, mert egyszerre elerőtlenedtek a lábai.

Jó ideig megmozdulni is képtelen volt.

Kis idő múltán valami mozgott a háztető szélében. Éppen ott, ahonnan az öregúr a másvilágra ment.

Előrehajolt, mert azt hitte víziói vannak, amikor két kezet is látott, utána a Professzor behavazott feje is megjelent, mintha csak a mélység felett lógva maradt volna.

Kerekre tágultak a szemei ettől a valóban váratlan látványtól.

A Professzor egy lapos háztetőre esett, alig két méter magasból, ahová később lesegítette őt is.

— Fogja meg a szívemet, — biztatta Kürtőt, amikor már mellette volt. — Olyan vadul dobog, nem is természetes . . .

•— Rosszul van?

'— Nem . . . Csak nagyon ideges lettem . . .

'—' Mi csattant az előbb olyan nagyot?

— Marha fejjel elejtettem a borosüvegemet.

Ennek a háztetőnek a végében felfedeztek egy falba épített vaslétrát. Alattuk egy udvar-féle sötétlett.

<—' Itt végre lejutunk a háztetőkről, jegyezte meg

Kurt.

Én itt nem megyek le, — jelentette ki az öreg úr.

<—> Miért nem?

'— Szédülök, ha lenézek.

— Hát ne nézzen le!

' De le fogok nézni. Előre érzem, hogy le fogok nézni, és utána lezuhanok.

»—i Folyt a tjük —

Vaszary Gábor:

ÉDESANYÁNK

— Regény <—

Folytatás —<

_ Ez érthető, —- felelte Georg. —■ Mindig azt siratja az ember, akit elvesztett.

Rosina őszinte természetű volt, így beteggé tette, ha valaminek a titkát önmagában kellett elviselnie. Valami most is gyötörte, de nem beszélt róla. Ezzel kelt, és ezzel feküdt. így volt ez hónapokon át. Ehhez járult még sok más baj is: Müller úr halála, a rendőrségi kihallgatások. A barátai előtt érthetőnek látszott letargikus állapota.

Ka rácsony előtt volt két nappal.

Rosina nem bírta tovább, és beszélt róla. Egyelőre csak Ingének, de neki is csak annyit mondott, ha Georg is jelen lesz, majd elmondja, mi gyötri. Kétszer beszélni róla, nincs lelkiereje.

Még azon az estén, amikor mind a hárman együtt voltak, megtudták végre a titkát. Vacsora után volt. Rosina semmit sem evett, csak kedvetlenül üldögélt velük, mintha már megbánta volna azt is, amit eddig mondott.

— Rosinának valami miatt gondja van, és ezt akarja megbeszélni velünk, r— vezette be a dolgot Inge.

<— Ha anyagiakról volna szó... <—> jegyezte meg Georg, de Rosina a szavába vágott.

<— Nem . . . nem . . .

Na, mondd el már! ^ szólt rá Inge.

Zavartan babrált az asztalkendőjével, mert nehezen szánta rá magát.

<—> Szeretnék nem élni. — ezzel kezdte.

i—> Cseppet sem csodálkozom azok után, amik történtek i—i jegyezte meg Georg. <■—< De minden jóra fordul még.

— Utolsó teremtés vagyok. . . Engem kellene börtönbe csukni .i—i robbant ki befolg a keserűség.

Mind a ketten meglepetten nézték. Meglepetésük még nagyobb lett, amit még ezután is mondott. Röviden és gyorsan. hogy minél előbb túlessen rajta.

— A gyerekem nem Kurttól van.

Nagv volt a csend.

Georg óvatosan előrehajolt:

— Szabad megérdeklődnöm, hogy kié?

Riadtan nézte őket, míg nehezen kinyögte:

ri- A Müller úré . . .

A váratlan hírtől a dohányfüst a torkán akadt. Ha már őrá is, aki érdektelenül utálta a halottat, ilyen hatással volt a hír, elképzelhető miképpen reagálna erre Kurt, ha megtudná.

— Biztos vagy benne? —< szólalt meg Inge, és rosszalló pillantást vetett a férjére, aki egyre a torkát köszörülte.

r-i A gyerek szóval nem Kurté? jegyezte meg Ingé, nem várt, tárgyilagos hangon.

— Már papnál is voltam, — közölte velük síri hangon.

— A pap mit mondott? —- kérdezte Georg összehúzott szemöldökkel.

«—z Azt mondta, megnyugvásom csak akkor lesz ... ha Kurtnak is meggyónom . . . Megbocsát, ha szeret. . .

<— A papnak fogalma sincs a való életről, — szögezte le véleményét Georg. —< Ezt a problémát csírájában kellett volna elfojtani.

— Hogy érted ezt? — kérdezte a felesége.

— A gyereket nem lett volna szabad a világra hozni. . . Ezt persze nem mondhatta a pap.

<—1 Ezt nekem mondod, akinek nem lehet soha gyereke?

<— Értsd meg, Kurtnak nem szabad megtudnia, hogy a gyerek a Müller úré. Emiatt a disznó miatt szenved most is Nem értem, hogy lehetséges efelett még gondolkozni .. . Egyszer, évek múlva persze megmondhatja. Akkor, ha Kurt már megszerette a gyereket. . .

— Addig én nem bírom ki. . . <— nyöszörgött Rosina.

Georgot megdöbbentette a felesége, aki a pap véleményét osztotta. Igenis meg kell mondani Kurtnak az igazat. Addig míg odabent van, és ideje lesz az igazsággal megbarátkozni. Odabent majd Iecsillapszik.

Fiát vadállatok vagytok ti? — robbant ki az indulat Georgból. Nem elég nektek, hogy Müller úr miatt ül? Még a gyerekével is megterhelnétek a kínjait?

— Mi igaz keresztények vagyunk Rosinával, —< emelte fel a hangját Inge. — Nekünk csak a pap tanácsa a mérvadó és nem a tied . . . Nekünk is az a véleményünk, ami a papé. Minél később tisztázódik a helyzet, annál jobban elmérgesedik az egész. Kurt éppen akkor nem bocsát meg Rosinának, ha tovább is félrevezeti. Jól mondta a pap, ez nem becsületes dolog . . . Nem szabad megvárni, míg Kurt kijön. Most kell megtudnia a valóságot.

<— Ezt szántátok neki karácsonyi ajándékul?

Az ünnepek után kell megmondani, — tette még hozzá Inge.

>—> Azzal már elkéstetek, ,—■ jegyezte meg halkan, és lassú, megfontolt mozdulattal cigarettára gyújtott.

— Mit akarsz ezzel mondani? ,—■ kérdezte a felesége.

Karácsony este megtudjátok.

—' Az holnap van . . .

— Holnap hát. Egy napig nem tudtok várni?

' Nem. Mondd el most.

Georg előbb felállt, becsukta a szoba ajtaját, aztán visszajött hozzájuk, és előttük megállva halkan közölte velük.

— Kurt holnap kiszökik a fogházból.

Most rajtuk volt a sor, hogy megdöbbenjenek, és jó sokáig szóhoz sem jutottak.

•— Honnan tudod? — kérdezte végre a felesége, és riadtan nézte a férjét,

i—' Értesítettek.

r— Te csináltad?

>—• Odabent szervezték meg.

— Megáll az ember esze . . . Ha újra elcsípik, még tovább ülhet. Megőrült Kurt is, hogy ilyet talált ki? Örökös rettegés lesz az élet, örökös bujkálódás . . .

Rosina ijedten figyelte őket.

— Mihelyt kint lesz, azonnal átmegy Rosinával és a gyerekkel az orosz zónába . . . Ha pedig nem tud kijönni, ebben az esetben annyiban marad a dolog, mint volt. ,. Hol itt a veszély? Nagyon kérlek benneteket, őrizzétek meg a nyugalmatokat. — Majd Rosinához fordult, Holnap

délutánra legyen a gyerekkel- útrakészen. Csakis a legszükségesebbeket szabad magával vinnie.

Karácsony napján újra együtt voltak; suttogva beszélgettek egymással. Rosina a kisfiút is magával hozta. Nagyon nyugtalan és ideges volt. Ebéd után Georg tanácsára újra hazavitte.

— Fektesse le, hadd aludjék egy keveset. Itt nem lesz nyugta. Állandóan hallgatnunk kell a rádióhíreket. Mihe Iyt i valamit tudok, átmegyek magukért. Itt kell Ienniök, Kurt nem mehet magához, ha kint lesz. Ott keresnék legelőször.

Amikor Rosina elment a kisfiúval, Inge megkérdezte:

<— Hová fog menni Kurt, ha haza nem mehet?

—- Ide, i—i válaszolta kurtán.

A feleségének a rémülettől elakadt a lélegzete, i— Ide?

— De csak pár percig lesz itt, és rögtön tovább megy. Először egyedül megy át a zónába, utána én Rosinával és a gyerekkel.

—< le is átmész velük?

— Csak addig kísérem őket, ahol Kurt már várni fog

rájuk. é

r-* És hogy jutnak át az orosz zónába? .

<— Autóval.

— Azt is Kurt szervezte meg odabent? — kérdezte ironikusan.

i—> Azt én.

— Te is ülni akarsz?

Georg halk hangon előadást tartott a feleségének az igaz barátságról, amely áldozatokkal is jár.

,— Mindnyájan jól tudjuk, hogy Kurt ártatlan. Eddig nem volt lehetséges, hogy az igazság mellé álljunk.

Inge azontúl már nem szólt semmit. Egy ideig még tett-vett körülötte, majd kiment a szobából.

Georg utánanézett. Inge már kabátban, átkötött fejjel a külső ajtó kilincsére tette a kezét.

<—< Hová mész?

i—< A templomba.

Itt már csak az Úristentől lehet segítséget kérni. A férjére már nem számíthat.

A rádió eddig karácsonyi daljátékot közvetített, most hirtelen megszakította az adását.

Rendkívüli hírt közlünk. A városi fegyházban lázadás tört ki. A rabok közül egyeseknek sikerült megszökniük. Felszólítjuk a lakosságot, hogy minden gyanús esetben azonnal értesítse a rendőrséget. A legmesszebbmenő óvatosság ajánlatos. Egyes fegyenceknél fegyver is van.”

—< Megtörtént, — mondotta Georg felszabadultan. Most ne menj el, szükség lesz rád . . .

Inge nyomban letérdelt az előszoba ajtaja előtt, és alázatosan meghajtott fővel keresztet vetett magára.

— Mit csinálsz?

i— Nem látod, hogy imádkozom?

— Hitetlenekért mondott imát úgysem hallgatja meg

az Úristen. '* ' f i

Az asszony csodálkozva kapta fel a fejét.

— Ki itt a hitetlen?

— Kurt.

í—< Nem azért imádkozom, te szerencsétlen, hanem érted.

— Nem veszem vissza! — jelentette ki kategorikusan. És Schulzné se fogja visszavenni. Mostanáig gondolkoztak rajta, hogy nem tartják meg? És nem így kapták a virágokat, hanem szépen becsomagolva. Nem is vitatkozom tovább! Az üzletet rövidesen bezárom.

Megszólalt a pulton a telefon, Zapechné felvette a kagylót. Valakivel arról beszélt, ha virágot akar, jöjjön el érte személyesen. Jelenleg senki sincs, aki leszállítaná. Míg telefonált a Professzor odasúgta Kurtnak:

i—» Menjen előre, és az utcasarkon várjon meg!

Kurt megkönnyebbülten hagyta el az üzletet, a virágcsokrot feltűnően maga előtt tartva, de sehol sem látott egyetlen rendőrt sem.

Pár perc múlva már megjelent a Professzor úr.

— Lépjünk ki. Magammal hoztam Zapechné retiküljét is.

A következő mellékutcában a virágokat megfelezték egymás között. Ennek köszönhették, hogy az útjukba esett rendőrök egyszer sem tartóztatták fel. őket.

Negyedórás gyaloglás után egy garázsra akadtak, ahová betértek, hogy autót béreljenek. Egy sem volt. Az összes autókat a rendőrség lefoglalta a mai napra. j

■ f >—• Nem hallottak a kiszökött fegyeíiéekpől?

— Akárhonnan is kerítsenek egyet. A pénz ném számít. — jegyezte meg a Rrofgss/.or. , ,j

Ez az eshetőség egy pénzéhes fiatalembert erősén gondolkozóvá tett. j,, ő > , ... > ..j/

— Van egy öreg kocsink, »—< meg is mutatta.

j * Jó lesz az is. f> •>. >í-■•!<>: - •} l

^ De csupa defekt mind a négy gumija.

Csak guruljon. ■; > ,A 1

—? Ha nem tartja ki az utat, ott ragadunk, ahol megakadtunk, mert ki se tudjuk reparálni.

i-4 Menjünk vele, ameddig mehetünk.

A vállalkozó szellemű fiatalember; odaszóft a többieknejL liogy rövidesen visszajön. Nem is sejfetté, milyen igazat mondott. ' ,'

Maximum öt percet kocsikázhaftak, amikor akkorát durrant mögöttük, hogy az öregúr azt hitte, rá juk lőtjek.

— Tudtam, hogy ez lesz a vége, — jelentette ki a fiatalember, az autót a járda széléig vezette, aztán kiszállt.

Segítünk, <— ajánlkozott Kurt.

Mit akar itt segíteni?... A barátja is nyugodtan kiszá llhat, az utunk már véget ért.

Pontosan ugyanannál az útkereszteződésnél történt, ahol Kurt a délután folyamán már majdnem megjárta. Vannak ilyen misztikus dolgok az életben.

— Fizessenek, és menjenek gyalog tovább, közben bemondott egy elképesztő összeget.

*— Fizessen! — szólt be Kurt a Professzor úrnak, aki az autóban maradt, hogy zavartalanul kotorászhasson Zapechné retiküljében.

r—i Szóljon a sofőrnek csináljon világosságot, —< dugta ki a fejét az öregúr. mert nem Iátok.

— Ez nem Cadillac, hogy belső viílanyberendezése is volna ...

j—' Egy skatulya gyufája sincs?

Az volt.

Az öregúr egy idő múlva izgatottan kikopogott Kurtnak, aki ezalatt a sofőr figyelmét igyekezett elterelni.

— Tud ja, mi van? Ennek a trampli Zapechné retiküljében egyetlen fillér sem volt.

i—* Akkor elvesztünk, a sofőr rendőrt fog hívni.

Majd lebeszéljük róla.

<—> Ezt?

—' Ne gatyázzon be.

A retiküi tartalmát kiborította, s amit benne talált, az ülés pamlaga mögé szórta.

Kurtnak is támadt.egy ötlete.

— Professzor úr, adjuk a sofőrnek az üveg bort!

— Nem ment el a józan eszem. Annyit nem kocsikáztunk.

— Akkor nincs más hátra, mint.. .

— Hülyeség! vágott a szavába.

— Itt a közelben van egy templom .. .

— Az Úristent hagyja ki a játékból!

!—• De van ott egy jólelkű sekrestyés. Tőle kaptam a köpenyt és kalapot. . .

—- Na ne mondja! Hol van az a templom?

— Itt mindjárt, ennek a mellékutcának a végében. Ha oda futunk, megmenekültünk . . .

<—< Én nem futok. Nincs is rá szükség.

A sofőrjük, aki eddig az autó defektes gumiját vizsgálta, most hozzájuk lépett.

~ Na, mi van? ,—< érdeklődött.

Az öregúr intett neki, hogy közelebb jöjjön.

.—' Egy retikült találtunk az autójában >— súgta. ,— Az ülés mögé csúszott. Mi a véleménye? Hívjunk egy rendőrt, és bejelentsük az esetet, vagy kiszedi a pamlagot, és meg-