Magyar Újság, 1979 (69. évfolyam, 1-49. szám)
1979-01-18 / 3. szám
'1979. JANUÁR 18. MAGYAR ÚJSÁG 3. OLDAL1 PÓK ~ REGÉNY -ÍRTA: VASZARY GÁBOR Vaszaty Gábor a magyarság körében jól ismert író. Világviszonylatban: világhírű. Németországban, Franciaországban könyveinek sokasága jelent meg. Évek bosszú során keresztül figyelte a magyar sajtó vergődését a pénztelenség és a magyar közösség közönbössége miatt. Karácsony előtt egy nemes gesztussal felajánlotta könyveinek emigrációs kiadói jogát, hogy ebből segítséghez jusson a magyar sajtó. Elküldte legkedvesebb könyvét a “Pók”ot, hogy ezzel kezdjük el a kiadásokat. A Pók megjelent német nyelven és 100 ezres példányszámot ért meg. Franciaországban megfilmesítették. Hálásan köszönjük Vaszery Gáborpéldátadó cselekedetét. A könyvkiadás sohasem volt olcsó művelet. Az inflációs időben még több befektetést igényel. A könyv szedését felhasználjuk az újságban, hogy ezáltal csökkentsük a költségeket és megismertethessük és megszerettessük olvasóinkkal a könyvet. Előreláthatólag 300 oldalas lesz a könyv és vászonkötésben 15 dollár. Aki azonban az alant i szelvényt kitölti és beküldi a vételárral együtt, az 30%-os kedvezményt kap, vagyis 13 dollár helyett 10.50-et kell fizetnie; aki pedig nem mellékeli a vételárat, de jelzi, hogy a megjelenéskor hajlamos megvenni, az 20%-ot kap és a megjelenéskor 13 dollár helyett 12 dollárt kell beküldenie és a postázásra még 50 centet, vagyis $12.50-et. A pénz elővaló beküldése esetén nem számítunk portót. A könyv előreláthatólag május végére jelenik meg. A Magyar Sajtó érdekében kérjük, rendelje meg a könyvet! ELSŐ RÉSZ Első fejezet. Michel Barbant, istenfélő, jámbor ember a templomokat psak kívülről látta, petróleumlámpájának lobogó fénye mellett költeményeket olvasott. Enyhítő körülmény, hogy nem pénzért jutott hozzá. Kalendáriumnak nézte, amikor egy szatocsboltban elemelte, de versek voltak, a fene egye meg. Ha már megvolt, bele olvasgatott, hogy kárba ne vesszen. Ezen a szeptember végi estén szokatlan erejű szélvihar dühöngött Párizs felett. A belváros egymáshoz szoruló háztömbjei még csak felfogták valahogy erejét, de a külváros szábad részein megfékezhetetlen vadságában őrjöngve száguldott és pusztított a szél. Kerítéseket és kéményeket bedöntött, a háztetők cserepeit kitépte és diadalmában hosszat füttyentve, éles csattanással a földhöz csapta. A zárt ajtókat vadul megrázta, bezörgetett az alacsony ablakokon és eszelősen bevisított a füstös kéményeken, szorongó érzést keltve azokban, akik négy fal közé menekültek előle. Megemlegette, aki ebben az átkozott időben a külváros utcáit járta, mert őrjöngve belekapaszkodott a szél, hogy a földhöz vágja, vagy legalábbis letépje ruháit, míg előre dőltén tántorgott, a nyaka közé húzva a fejét, kifulladt lélegzettel, az alacsony házak falai mellett keresve hasztalan menedéket. Ebben az Istenből elrugaszkodott kutyaidőben Michel Barbant költeményeket olvasott, mint mondottuk már és a petroleumlámpás lobogó fénye mellől figyelte szélvihar kísérteties zúgását, az erősebb szélrohamoknál az ablak felé fordítva fejét. A törött üvegre ragasztott papírdarabot zörgette, nyomkodta a jajveszékelő szél. Michel Barbant nyárspolgár volt a szó nemtelen értelmében, aki elsősorban a saját kényelmét nézte és csak akkor lopott, ha éppen szüksége volt rá. A családját ebből túrtotta el. Kispolgári mivolta csupán annyiban jutott kifejtésre, hogy kispolgárok között dolgozott, a tehetősebbeket Válogatva ki közülük, hogy kevesebb munkával többre jusson, mert lopni se szeret az ember, ha sok munkával jár. Michel az éj leple alatt dolgozott; üzletekbe tört be, falakat bontott és más eféle csinos dolgokat művelt. Egy-egy jól sikerült munkája legszebb emlékei közé tartozott és évek múltán is megelégedett mosollyal gondolt vissza rá. A sikeres fogások több nyugalmi idők adtak, több óvatosabb tervezgetést és esetleg újabb mesteribb munkát. De soha senkit meg nem ölt volna. MEGRENDELEM Vaszary Gábor: A PÓK című könyvét . . példányban. Mellékelem a vételárat példányonként 10.50-et. Kötelezem magam: a megjelenéskor átveszek .... példányt és az értesítéskor elküldök példányonként $12.50-et. NÉV ............................ .......................................................... CÍM ......................................................................................... VÁROS .................................................................................... ÁLLAM, ZIPSZÁM............................................................... Nem jó, ha szükség hajszolja az embert; ilyenkor kapkod, meggondolatlan és az eredmény is kevésbé kielégítő. Ritkán, de többet lopni, ez volt az elve. Főleg készpénzt, hogy ne kótyavetyélje el az ember a zsákmányt nevetséges árért és így még könnyebben bajba is jusson. Gondos áttekintés, pontos helyismeret és kellő elővigyázatosság eredményezhet csak sikeres munkát. Szakmunka ez, amelynek fortélyét éppúgy meg kell tanulni, mint akármely más mesterségét. Ingyen nem adnak semmit sem az életben. Baj azonban, ha ebben a szakmában megöregszik az ember és ez volt Michel esete is. Öregembernek romlik a füle, a szeme és túlságosan kényelmes lesz. Mindéz kész tragédia ennél a mesterségnél. Michelt a környékbeliek egyszerűen Vaksinak hívták és ez bizonyos szakmabeli lebecsülést is jelentett, mivel kinek legyen jó szeme, ha nem a tolvajnak. Főleg baj, ha ilyen embernek még a csalá dját is el kell tartania. Michelnek gyereke ugyan nem volt, de itt volt a felesége kereset nélkül maradt megrokkant apja; az öreg Róbert Pivois, nyugalmazott köztisztasági alkalmazott, még hozzá nyolcvankétévesen, töksüketen és sántán. ÁHand óan fázott és örökösen éhes volt. Szedettvedett rongyokat aggatott magára és szünet nélkül vándorolt a lakásban, mint egy átkozott kisértet. Ha szidták, lehunyta a szemét és vékony, megszáradt bőrű kezeit összeszorította. Jót nem mondtak neki, azért ha csak szóltak hozzá, durván meglökve, hogy figyeljen rájuk, már idegesen felkapta a fejét és eszelősen tiltakozott, mielőtt tudta volna, mivel is vádolják megint. Aztán itt volt a legfontosabb személy a háznál: Michel felesége: Marie, aki határozottan szép teremtés volt lánykorában, de idővel a nyomorúságban és örökös békétlenségben eltöltött napok eldurvították a lelkét és az arcvonásait is. Gondtalan gyermekkorának évei ködösen, elmosódottan éltek emlékeiben, ahogy csak zavaros álmaira emlékezik az ember. A külvárosi napok egyforma, Iélekrontó egyhangúsággal jöttek-mentek, szétáradva a lelkén, mint medréből kiöntött folyam, elpusztítva minden jószándékot és emberi érzést. Marie Pivois nyomorúságának okát mindig másokban kereste és minden rosszkedvét a vele együtt élőkön töltötte ki. Ocsmány és durva lett, mint az iszákos férfi, aki mindenkibe bele köt. Az egykori vidéki szép leány arcáról elköltözött a mosoly, a szeme tiszta fénye kihunyt, tekintete bántó és éles lett, vonásai megkeményedtek, arcának színét belepte a nyomorúság szürkesége. Ha valakivel szembe állt, szemét összehúzta támadásra készen. Egyedül nyúlánk alakja és kékesbe játszó fekete haja volt a régi. Marie utálta az apját, de nem szerette a férjét sem. I udomásul vette, hogy van és életének egyik elengedhetetlen tartozéka, amivel számolnia kell. Két nyomorúságosán berendezett szobában élt ez a három ember. Az egyik hosszúkás, kályhacső formájú szobát Michel részben a magáénak mondhatta. Volt benne szekrény, mosdó, asztal, két szék és két ágy a fal mellé hosszában fektetve. Az egyikben ő maga aludt, a másikban az öreg Pivoist kellett megtűrnie, akit főleg a belőle kiáradó különös szag tett elviselhetetlenné. Ez a szaga akkor is a szobában maradt, ba az öreg történetesen nem is volt jelen. A másik tágasabb és megnyugtatóbb formájú szoba eléggé túlzsúfolt volt. Itt főztek, étkeztek, sőt itt aludt az asszony egy sarokba tolt ágyban, elkülönítve magát a többiektől . . . Az összehordott ócska bútorzatra kár sok szót vesztegetni. Megrokkant vacak volt mind, akár az egész ház. A szekrény ajtaja magától is kinyílott, ha jármű haladt el a ház előtt, de nem érkező vendéget jelzett, mert akik erre felé jártak, a két lábukat használták, amíg semmi bajuk nem volt. A billegő asztal körül csámpás lábú székek álldogáltak. Egyik másikon csakis különös kevély test tartással lehetett elülni, hogy megtűrje magán az embert, pedig az eféle póz a legkevésbé illett bele ebbe a sivár környezetbe . .. És Michel költeményeket olvasott. Meglehetősen óvatosan és vigyázva, hogyha a felesége a szobába lép, idejében elrejthesse előle. Pofázni fog az asszony, ha tétlenül itt üldögélni látja, ahelyett, hogy pénz után nézne. De semmi jóravaló ötlete nem volt, csak úgy vaktába kell majd a dolgot megkísérelni, a jó szerencsét megkísértve, ami jót nem ígér. Ez a kutyaidő se kedvező. A szél zúgása ugyan elnyeli a zajt; a tolvajt kevésbé hallják, de a tolvaj se hallja a veszélyt jelző zajokat. Mindegy, ma lopni kell. Az asszonynak már tegnap is nagyon járt a szája. Éjfél felé az idő is megenyhül talán. Este nyolc volt, ilyenkor még korai lett volna munkához látni. Kispolgári tolvajnak még munkaszünet. Ilyenkor legfeljebb a zsebmetszők dolgoznak, mert mindenkinek megvan a maga józan munkaideje. Michel Barbant tehát jobb hijján tovább olvasott. Második fejezet A kutya szél még egyre zúgott odakint, pedig már kilenc óra leié járt. Marié süket apjával veszekedett a konyhaszobában. Az öregnek valami kötött hálósapka féle volt a fején, jobbról is, balról is irgalmatlan hosszú pántlika lógott le róla két füle mellől, mint kibontott fejkötőé. Az egyik szalag kék volt, a másik meg piros. Ezt se dísznek szánták ée nem boltban vették. Praktikus haszna volt. Michel hozta egy szatócsüzletből és ő maga applikálta az öreg szürkére koszosodott fehér tökfödőjére. Nemzeti színekben díszelgett az öreg: kék, fehér, pírok. A hosszan lelógó szalagokra azért volt szükség, hogy hol egyiket, hol másikat megrántva, figyelmeztessék a süket embert, melyik oldalról akarnak értekezni vele, hogy arra felé fordítva fejét, szájuk mozgásáról olvassa le, amit a tudomására hoznak. Különben meg nem hallotta volna a legerősebb ordítást sem. Az öreg Pivois fogatlan száját hangtalanul mozgatva álkozódott magában. A fene a praktikus pofájukat, hogy élni se hagyják az embert, — Mit ülsz itt? kiáltott rá az asszony, az orra elé állva, hogy lássa, szólott hozzá, r— Már megint zabálrii valón jár az ekzed? Az öreg Robert Pivois. nyugalmazott köztisztasági ah , alkalmazott, annyira nyugalmazott volt, hogy nyugdíjjal se zavarták öreg napjait és így nyugalma tökéletesen teljes volt, lehunyta a szemét, és összeszorította sovány kezeit. Lehunyod a szemed, vén gazember, hogy ne tudd, ha szólnak hozzád? ^ durván felrántotta ültéből és lódított egyet rajta. — Eredj Iedögleni, egyebre úgy se vagy jó. Szokottnál fürgébben eliszkolt előle, hogy meg ne üsse. Amikor a másik szobába benyitott, Michel nyomban becsykta könyvét és óvatosan félretette, de amikor látta, csak az öreg jött be, hogy végig heverve ágyán, újból a verses könyv után nyúlt és tovább olvasott: Szép hercegem, az ősz már beköszönt. Én nem értem önt. Elhagyott a háza tája, mindene szanaszét hevet, az udvarán a szél seper, s a sok levél a kánkánt járja. y Minden sivár, kihalt és céltalan, csak a szél, az él és nyugtalan, futkos, jajgat, a kéménybe fütyül. Nem jó ilyenkor egyedül. . . Milyen igaz, állapította meg Michel és elidőzött kicsit az egybecsendülő rímeknél, mert kedvét találta bennük. Milyen igaz minden sora. A szél jajgat most is odakint. Minden sivár és céltalan. Aztán tovább olvasott, szigorúan figyelve a lámpa lobogó lángját, míg megnyugszik végre és békében hagyják a szobán átvonuló alattomos huzatok. Szép hercegem, se asszony, se cimborák, ki megossza önnel örömét, baját? Ha így maradt mar egymagpra, fogadja meg egy jóbarát szavát, és akassza fel magát, az első fáraf Hm. Nem istenfélő ember írta, állapította meg. A másik szobában az asszony valakivel beszélt: kurtán, nyersen, szokása szerint. Az érkezőt megismerte hangjáról. Pépin volt, a jóbarát. Csak így egyszerűen Pépin. A másik nevét nem tudta, sose kérdezte tőle. Nem is fontos és semmire se jó csakis hivatalos ügyben kerülhet rá a sor, de jobb, ha akkor se kérdik, mert nem ajánlott levelet kap, kizárólag a rendőrségen érdeklődnek eziránt. Pépin is tolvaj volt. Ravasz szemű, sebhelyes, csontos férfi. A pofáját kutya marta volna meg. Ezt ő állítja, mások pontosabban tudják, hogy asszonyi kezek csúfították meg, amikor lúgot öntöttek rá. Nem szerelemféltésből, ocsmány ,indulatból, utolsó és megdönthetetlen érvül egy kellemetlenül elhúzódott vita folyamán. Fején félrecsapott micisapka, nyaka köré duplán tekert szürke sál. Az inge színét se látni tőle, ha egyáltalán hordott ilyesmit. Két kezét nadrágja zsebébe süllyesztve, időnként halkan fütyürészett. Ha jó kedve volt, hangtalanul röhögött, feketedő sárgás fogait megmutatva. Szokása szerint előbb csak a fejét dugta be az ajtón, mielőtt végképp belépett volna, mert vérében van az embernek az óvatosság. r— Salut, vieux! (üdvözlet, öreg) >—< köszöntötte Michelt. Salut! Leereszkedett egy székre és sunyi pillantást vetett az öreg Pivois felé, aki még mindig lehunyt szemmel feküdt az ágyon. Lehet, hogy el is aludt már. — Mit csinál az asszony odakint? ^ kérdezte Michel tájékozzodás végett. >— Pofázik. Odakintről ajtócsapkodás zaja hallatszott. Elmegy? — Vízért. Folyó vize nem volt a lakásnak. Az előtte elhúzódó udvarfélében volt a vízcsap, közvetlen a kocsiút mellett. Michel lassú, kényelmes mozdulattal nyúlt újra a könyv után. Pépin jóbarát, vele is közölni kell a versekkel kapcsolatos észrevételeit. Felolvasta neki, amin az előbb elrágódott. Ha így maradt már egymagára, fogadja meg egy jóbarát szavát, és akassza fel magát, az első fára! A pápaszemén át szigorúan a barátjára nézett, hogy mit szól ehhez. — Érzed a költő igondolatot? — Érzem. >— Akkor miért nem szólsz hozzá? Mit? <— kérdezte a másik. — Mondd azt, hogy hülye vagy és nem értesz hozzál Nem szeretnék idő előtt megdögleni. Ez a véleményem. >—> Önző vélemény nagyon, ^ mutatóujját végighúzta a nyelvén és gondosan lapozott egyet. Inkább saját magó nak mondotta a továbbiakban: —> Van itt egy háztartási vers is. Ez nagyon megfogott. Főznek benne? —> Majdnem. '■ y A másik mereven bámulta a könyv lapjait, ahonnan felolvasták a második verset. A TEJ Az asszony fej: haboson zizzen a langyos tej. Istálló, félhomály, meleg trágyaszag, a tehén garán, vad karaván Legyek játszanak. Ott kint a fényben, szikrázva, égve, tavasztól részeg a táj. Itt bent, a gerendán fent egy fészek és egy fecskepár villongva száll. Pókhálós ablakban olajlámpa, a sarokban, szénahalomba villa vágva. A tehén kérődzve, búsan elbőd ül és fent a padláson, vagy húsz tojáson ijedt szemekkel egy tyúk ül. Az asszony fej: habosán zizzen a langyos tej. Pépin félrehúzta a száját. Fej? Pfuj! Gyereknek, meg betegnek való. ~ Mi van ebben különös? Pálinkáról nem tudsz egyet? f— A vidék van benne. Nem érted? Vidékre kell menni. _ Vidékre? Faute de fantaisie! (nincs benne fantázia). Miből akarsz ott megélni? *: Michel előre hajolt, hogy jobban megnézze egyetlen;’ barátját, mielőtt elmondaná, ami már régen nyugtalanította , valamely ki nem fejezhető formában, de most valahogy min- i den egyszerre világos és érthető lett. Házat kell venni. Kevésbé csodálkozott volna, ha azt mondja, lop egyet' magának. De venni? Megáll az ember esze. ~ Miből? Michelt a kérdés váratlanul érte, egyben el is kedvet-! Ienítette. Nem válaszolt rá. Lett volna pénze, ha idejében eszébe jut, de csodálatosképp eddig nem gondolt rá soha. Most, hogy ez a háztartási vers a tejről, a keze ügyébe akadt, egyszerre kedvet kapott hozzá. Tehenet kellene fejni, a sa-; ját tehenét, a saját istállójában. (így mérgezi meg egyetlen vers az ember nyugalmát.) Michel francia volt, nemcsak tolvaj, így benne is egy-; azon érzések nyugtalankodtak, mint becsületes polgártársai- ’ ban, mihelyt megérezte az öregség előszelét. Ház kell. Ezért { az egyért érdemes átvergődni a rossz napok sivárságán, aj centime-okat gondosan félretéve. — Miből ? —- kérdezte újra Pépin, mert nem kapott; választ. Gyanút fogott, hogy barátjának talán hozzá való’ pénze is van. De csak rá kellett nézni, hogy belássa, mek-! korát tévedett. Túl sok volt benne a lelkesedés. Azokban ; lángol így a vásárlási kedv, akiknek egy fityingjük sincs. ! — Részletre kell venni, jelentette ki Michel megfontoltan. Par tempérament. Két — három jó fogás már meg -, teszi. Nem kell egyben kifizetni. —- Ettől az ötlettől maga is; megvidámodott. Vidéki kis ház, valahol egy folyó mentén, hogy hogászni is lehessen. r— Az asszony nevére iratom, hogy ne tudjon róla senki. — Lehet, -w jegyezte meg Pépin. —1 Nekem nem kéne. — Miért nem? Micisapkáját jobban a fejébe húzta és csendes megvetéssel nézett végig a másikon, mielőtt megindokolta volna: ,— Én az utcát szeretem, a forgalmat, a fényes üzleteket, az autókat szeretem. Az ívlámpákat, a sok embert, a sok házat, a metrót. Ezeket szeretem. Ez az én világom. Nem akarok vidéken megrothadni. <—< Az a te dolgod. Nekem elég volt belőle. Veszek tehenet, disznókat, kacsát, libát, csirkéket. Lesz veteményes kertem és krumplit ültetek. Zöldbabot, paradicsomot, kala rábét, sóskát, spenótot. Ezt akarom én . . . Érted? . .. Egy, kis ház, egy kis kert. Nincs többé gond, se piszkos munka... Jómódban, gondtalanul eléldegélünk. És éjjel fogok aludni, nem nappal. Érted? Az egészen más. És úr leszek. Úr. . . Vasárnap templomba is járok . . . Állta a tekintetét. Templomba? Anélkül, hogy a legcsekélyebb értelme volna? Talán még imádkozni is fog. Pépin meghökkent. >— Na, most már látszik, milyen nagy marha vagy. <—• Fogd be a pofádat. Minek szólsz bele olyasmibe, amihez nem értesz? ... A kertben virágok is lesznek. .. sok virág . . . Nefelejts, nárcisz, rózsa, százszorszép, margaréta, szegfű, *-é egy pillanatra elhallgatott. Mi is van még? A másik készséggel segített rajta: r— Liliom is van. —< Ez az, » kapott a szón. — Liliom. Lesz egy nagy ' diófa is, alája asztalt teszünk, piroskockás térítővel. Esténként ott lehet majd üldögélni... Jó vacsora, egy kis bor Csendben, békességben. Vidéken a jó levegőn, az asszönynyal együtt. n ■ < Pépin tágra meredt szemekkel hallgatta. ” ; Az asszonyra vonatkozólag lett volna valami megjegyzése, de magába fojtotta. Vidékre vágyódik, a csendben. '■ békébe és az asszonyt is magával akarja vinni, a szerencsétlen. Hát van ennek esze? Nyílt ellenségeskedéssel nézett rá a másik, attól tartva, becsmérelni fogja tervét, de Pépinnek eszébe se jutott ilyes. mi. Csendes undorral szemlélte barátját, mint haldoklót, aki - eszébe juttajta saját végzetét. Ilyen hamar megbolondul az ember. — Kutyát nem veszel? — kérdezte, hogy mondjon ép- - pen valamit és ne keltse a teljesen járatlan ember látszatát: . Kutyát? Veszek. Minek? ^ ’ <—< Házőrző kutyát, a tolvajok ellen. szakszerű taA nács volt. A szíve mélyéből jött. Macska is lesz, r— jelentette ki Michel határozottan-. — És egér is. Hadd szórakozzék a macska. Én még egpsr; nap a kertben fogok üldögélni és nem látom senkinek a pofáját. Hekus nincs. Csupa vasárnapokból áll az élet, — nyújtózott egyet. ,—■ Az lesz a szép. Hé, Pépin! Hallottál már tücsköket ciripelni? •— Mesélték. Azt is veszel? <-* Azt nem veszik, te állat. Vidéken van. 1 lajnalbaii - meg a madarakat lehet hallani. Az a szép. Hajaj! < megelé-» gedetten hátradőlt székében. — Utálom a várost. OlyafU’1 mint egy óriási börtön, ha jól meggondolja az ember. Nekem a szabadság kell. A szabad levegő, a mező. Hajnalban elmegyek horgászni és este korán lefekszem. , !—• Ezt már mondtad. És az asszony? <— Micsoda asszony? — riadt fel álmodozásából. J j í—< A feleséged, Marie . .. Annak is tetszeni fog ez? ‘ Óvatosan, megfontoltan és főleg halkan válaszolt: —- Tetszeni fog. Az asszony mindent megért, mert érzéke van a finomságok iránt, ha sokat is jár a pofája, U- kicsit figyelt, mert hallotta jönni-menni a konyhaszobábaní' csapkodott, zörgött az asszony és innen is megérződött, nincs éppen a legjobb hangulatban. — Az asszonynak egyébként ne szólj, mondottá’’ még. Bár sok lelki finomságot látok benne, hogy meg állapítását elfogadhatóvá tegye, azt is hozzáfűzte még, hogy jó leveseket tud főzni. Aztán hirtelen elhallgatott. Lépések közeledtek az ajtó felé és Marie, a megért/), lélek lépett a szobába, tüzeíniyaló papiros után kutatva, de’‘ újságpapír nem lévén a háznál, felkapta az asztalon heverő verses könyvet és elvitte, hogy alágyújtson vele, de előzőleg végig mérte őket. — A nyavalya essen minden férfiba és abba is, aki a T világra szülte őket, ezzel a kijelentéssel magukra hagyta őket; elmélkedhettek felette. Pépin.utána nézett, leejtett szájszéllel, hosszan, mintha • az ajtófát tanulmányozta volna, miféle fából készítették. (Folytatjuk)
