Magyar Újság, 1978 (68. évfolyam, 1-50. szám)

1978-08-24 / 31. szám

1978. 'AUGUSZTUS 24. MAGYAR ÚJSÁG 5. OLDAL Tormay Cecil: BUJDOSÓ KÖNYV (Folytatás) Odakinnről hangok hallatszottak. A tisztek összekap­ták a térképeket. Szuronyos katona állt az ajtónyílásban. A függőlámpa ernyője alacsonyan verte le a fényt. A katona arca sötétben volt, csak visszataszító dülledt szeme fénylett, amint hirtelen vizsgálódva körülnézett a szobában. Aztán odakiáltott a tiszteknek: Elvtársak, jöjjenek! Megint egyedül maradtunk. És az ágyúk dörögtek egész éjszaka. A virradatban nyüzsgő tábor volt a kis falu. Pony­vával letakart trénszekerek dübörögtek Gyarmat felől. Kiürí­tik az Ipoly mentét. . . A katonák lélekszakadva csomagol­tak. Tábori konyhák vonultak az országúton. Lovas katonák ügettek. Por, rengeteg por... A trombitás sorakozót fújt- Senki sem ha Ugatott rá. Tanácsot tartottunk jolánta nénivel. Ha a csehek csak­ugyan megszállnák Balassagyarmatot, odabenn nem keres­ne többé senki. Mit tegyünk? Aztán nehezen búcsúztunk egymástól és megint elmaradt mögöttem a kedves udvarház és a kert. Kispál János kertész, a direktórium tagja, vállalkozott rá, hogy besegít a városba. Mikor Szügy határához értünk, fegyveres katona állta el az utat. A szuronyát nekem sze­gezte. — Hová megy? Van igazolványa? Nincs? Mars vissza! i— Nem addig van a’, — mondotta Kispál János önér­zetesen. —i Én kísérem, én pedig a direktórium tagja vagyok! A katona rám nézett. — Mit keres most Gyarmaton? Mi van abban a cso­magban? — Aztán barátságtalanul mordult egyet: — Hát vigye ördög, mehet! Kispál János büszkén nagyokat lépett és látszott az ar­cán a megelégedés, hogy olyan befolyásos ember, aki előtt féhekotródnak még a vörös katonák is. Hangtalan belső nevetés fogott el. l anácsmagyarország egyik direktóriumának a taúja veszekszik, hogy a menekü­lésemben segítsen és a botjára akasztva viszi a csomagomat. Otthon pedig az íróasztalomon fekszik az elfogatási parancs. Gyarmat felől egyre sűrűbben jöttek a kocsik. Hosszú­hajú fiatal zsidók ültek a párnákon. — Mi törtépik itt? ,— szólt oda Kispál János két gya­logos gazdaembernek. Az emberek elvpkkantottak magukat: r-f Menekül a gyarmati direktórium. Félnek, hogy úgy járnak, mint a fülekiek. Az egyik kerek mozdulatot tett ujjával a nyaka ma­gasságában, aztán sebesen felpillantott a levegőbe. Jó ideje haladtunk szótlanul, mikor egyszerre felém fordult a kertész: — Megtisztelem alássan, mit tetszik gondolni, nekem úgy-e nem lesz belőle bajom, ha megfordul? Mindig eszem­ben van ez, mert nem jó ha az ember valamiről azt hiszi, hogy csak így lehet. Így is lehet, úgy is lehet. Legokosabb úgy cselekedni, hogy jó legyen, ha így is van, meg akkor is jó legyen, ha amúgy van. A szőlőhegyen dörögni kezdtek az ágyúk. Surrogva jött át egy gránát az Ipoly felett, lecsapott az út mentén és felhőt vert az égnek. Az országúton egyszerre nem látszott többé kocsi. A frontmegbízottak, a direktóriumi tagok, a katonai detektívek hintóit hirtelen kisöpörte a gránát szele a tájkép­ből. Vad iramban letértek az útról és az utánuk jövők már nem merészke dtek arra fel é jönni. Valaminő biztonságban kezdtem magam érezni. A gránátok emberségesebbek, mint a bolsevisták. A város felől ekkor már trombitahangok hallatszottak. Nyergeit lovak mellett katonák várakoztak. Lázas sietség fogott el. Hamar, hamar, dobolta minden érverésem.. . Ha lecsapnák előttem a sorompót és megint benn maradnék a vörös börtönben ... <—< Nincs nálam igazolvány, — mondotta a kertész. — A főutcán tessék menni. Sápadt volt és látszott rajta, hogy fél. Aztán egyedül voltam. Átugrottam a vasúti vágányon. Az emberek a kapuk alá szaladtak. Nem tartóztatott lel senki. Elértem Huszárék házát. A gyerekek elém futottak. Huszár Aladárné mind a két kezét nyújtotta felém. Mögöttem egy katona jött lefelé az utcán. Minden szegleten megállt és riadót fújt. Nagy bojt volt a trombitáján. És a vad szél az ember szája felé csap­kodta a vörös bojtot. Mikor visszanéztem, úgy rém lett a szür­kületben, mintha a katona vért trombitált volna. Május 23. Hiába siettem. A vörös börtön itt maradt. A direktó­rium megint visszatért. Az éjszakai harcnak sok halottja van. Hajdúszoboszló, Szolnok, Abony, Miskolc, Fülek, Ba­lassagyarmat .. . hörögnek a városnevek. Hörög minden, ami magyar. És vérben forog a kocka, lassan, rémesen. A kockát a hatalmak pergetik, de a vér a mienk . .. Az Ipolyon túlról dörögve mond valamit a csehek ágyúja. Hetven .. . nyolcvan, nyolcvanegy .. . abbahagytam a számlálást. Minek, mire való? Az időközök nem változnak. Most. . . Recsegő robbanással feleltek a Nyíresből a vörö­sek. Lépések mentek el sebesen az ablak alatt. Valaki mondt^ odakinn: — A páncélvonatot lövik a csehek. Nyílt pályán. Nem engedik be az állomásra. Dél lett. .. délután . .. És megint eljött az ipolymenti alkonyat babonásan szép órája. A nap a parton áll, fenn a hegyen és behúzza rengő, végtelen aranyhálóját, melyet virradattal a völgyre kivetett. Mint a halász a‘vizen, húzza, húzza maga után a tündöklő, könnyű hálót, földek felett, vetéseken. A mérföldes háló pedig siklik nesztelenül, sebesen. Aranya meg-megakad egy pillanatra a bokrokon, a topolyák lombján, a parti jegenyé­ken. Aztán sötétek lesznek a fák. Színét veszti a vetés, a víz, a rét. A háló már a láthatárhoz ért. Egy percre, mint hosszéi arany csík, tétován még fennakad, még maradoz a honti hegyek kék élpin. Már eltűnik. Lefordul, alámerül nyugat felé-a túlsó oldalon. A Utána nézek. Szerettem azt a fényt: hozzá ért vala­mennyi templomunk tornyához, valamennyi kunyhónk kü­szöbéhez, végig a régi, nagy országon. Mint ezer év óta minden napon Erdélyen kezdte, mikor megvirradt. Ragyo­góan úszott el a Kárpátokon, a rónán, a 1 isza vizén, a Bánát vetésein, a Karszton, Fiume sós, kék öblein, át a Dunán, a meggyalázott hősi vármegyéken, Buda és Pest és Pozsony és 1 rencsén felett. A hálób an egy volt újra, ami szétszakadt. De a nagy halász fogása mégis koldusszegény. Csak egy elmúlt magyar napot visz magával és halálverej­téket, vért és könnyeket. Elvétett puskalövések hangja kószál a csendes ház kö­rük A város elfeketül odakinn. Ma korábban aludt ki a villany. Egy gyertya ég az asztalon. Szemben ülünk egymás­sal, Huszár Aladárné, meg én. A tetők felett sivító gránátok túrják a csillagos eget. Újság nincs napok óta. A könyv kifordul az ember kezéből. A gondolat pedig megáll, felágaskodik és iszonyodva hátrál önmaga elől. Mi történik a sötét országban? Gyertya ég sok asztalon. Vésztörvényszékek ítélkeznek az éjszakában. Nyargaló autók viszik szét a halált és .Kun Béla évtizedekre szóló tervekről beszél. A falióra elhallgatott. Már nem ketyeg, megállt. Zsib­badt aggyal, ki tudja, mióta üldögélünk. Nem lehet tovább elviselni. Menekülőn nyúl a kezem a kártyák után. Kicsi pasziánsz-kártyák, régi világ színes játékai. Koronás királyok, púderesfejű, hermelines kis királynék, hetyke ifjú lovagok, olyanok ők, mintha tetszelegve tükör fölé hajolnának vala­mennyien, hogy lelfordított k épük megismétlődjék odalenn, a kártya alsó felén. Mikor hazulról el kellett mennem, anyám tette ezeket a kártyákat kézibőröndömbe. Egyedüli szegény kis fényűzéseim. Valahányszor rájuk téved a szemem, hal­kan, finoman az otthonról mondanak valamit. .. Gondű­zők, jósok, jövendőmondók, furlangosak, kedvesek és lur­­csák ... Lassan rakjuk ki a kártyákat az asztalon. Összesópör­­jük. Elölről kezdjük. Elogy lefogyott a kezem . . . A tető felett, valahol a magasban, megint elsurrogott egy gránát. Lecsapódása széles, tompa bőgés volt. Kis vár­táivá visszacsaholt a Nyíres. — A vörösek . . . I— Most a csehek lőttek. Csend lett. ,—■ Megint a vörösek. Fásultan, vontatva mondjuk. Ismerjük az ágyúk hang­ját. És közben a kicsi dámák és királyok jönnek, mennek az asztal lapján, a gyertyafényben. — A csehek ... Három hete... azóta mindig, mindig így megy. És az idő mértéke mintha hirtelen elveszne. A hetek eltörlőd­nek. A tegnap, a tegnapelőtt, a holnap . . . olyan mindegy. Nincsenek többé se nappalok, se éjszakák. Semmi sincs, csak örökkévalóságig megismétlődő tompa dörrenések van­nak. * f A kártyafigurák megálltak az asztalon. És felettük nem látón, mozdulatlanul egymásra meredünk mi ketten. Odakinn újra kezdődik. Az utcában kísértetiesen fü­tyülnek a golyók. A gránátok dörrenése útközben bezörget az ablakon. Tegnap is . . . holnap is .. . Valami a homlokom mögött lassan kaszálni kezdte a dolgokat. Oda kaptam, hogy abbamaradjon. Holnap is, ázelőtt is, azután is... Egyszerre úgy rém­lett, régesrégen van már mindez így. Évek múltak el, mióta elkezdődött. Közben megőszültünk, egészen öregek és gör­nyedtek lettünk. Szerteszét az országban pedig még mindig gyertyák égnek a vésztörvényszékek asztalán. Az oláhok mozdulatlanul állnak a Tiszánál. A csehek lövöldöznek, a vörösek felelnek. Semmi sem változik és mi várunk és egyre mondjuk: — Ez a vörösök ágyúja voll. i—f Most... a csehek. i— A vörösek .. . Hallom a hangomat és úgy rémlik, elment tőlem a tu­lajdon hangom és fojtottan, idegenül, messze, sok év múl­tán, öregen ismétli ugyanazt. Ha csakugyan így lenne. Ha így maradna mindig . . . Valamilyen borzadás fut át a leve­gőn. Az asztal túlsó oldaláról kitágultam mozdulatlanul néz rám két szem. — A csehek . . . Gépfegyver kattogása hallatszik az Ipoly felől. Ugat­nak a kutyák. A ház falán kemény ujjal koppant egy golyó. i— A vörösek . .. Megint bezörgetett a dörrenés az ablakon. A szoba vé­gében magától kinyílt az ajtó, mintha bejött volna hozzánk a tébolyodott kétségbeesés és a csendben odaült volna har­madiknak kettőnk közé. Május 24-25. Ha véres harcok után győztes hadvezérek foglalták volna el az országunkat, akkor a gyilkolás a hódítás befe­jezésével véget ér. Magyarországot harc nélkül huszonnégy zsidó népbiz­tos foglalta el. A sarcolás, az ostromállapot véglegesül, a gyilkolás folytatódik. Minden sorsnál szörnyűbb ez: hónapok óta tartó ki­végzés folyik itt! A halálos ítélet mindenben benne van. Az emberek olykor nem olvassák ki mindjárt, olykor csak később eszmélnek rá, de azért mindenben benne van. Budapestről szívszorító hírek jönnek. A várps éhezik és fel-felnyög kínjában. Kun Béla feleletül kihirdeti a mun­kástanács gyűlésén: Van még annyi készlet, hogy a buda­pesti proletariátus ne legyen kénytelen éhezni . Nem a város lakosságáról beszél, csak a kiváltságos proletariátusról, amelybe beleérti a zsidó értelmiséget is, mindenkit, aki vörös proletárnak vallja magát. Azok nem éheznek majd. Ha pedig azoknak a száma csökken, akik magyarok, az nem fáj Kun Bélának. Kis színes papírlapokkal^ is lehet kivégzéseket végre­hajtani. A népbiztosok kegyetlen leleményessége kimeríthe­tetlen. És ha maguk nem merik megtenni, szólaljon meg a munkás- és katonatanács. Hozzon határozatot. A kivégzés csendes módszeréül most élelmiszerjegyeket hoznak forga­lomba. Osztályozzák a lakosságot. Kinek adnak kenyeret és kitől tagadják meg. Akik vörös jegyet kapnak, a testi munkások, vörös ka­­tonák és minden vörös kiváltságosak, azok jóllakhatnak majd ezután is. Akik kék jegyet kapnak, hivatalnokok, ta­nítók, özvegyek és nyugdíjasok, azok éhezhetnek tovább. Akik egyiket sem kapják, azok éhen halhatnak. És: a családfőnek osztályozása nemcsak rája, hanem a vele közös háztartásban élőkre is kiterjed . Ebben a ma­gyarázatban benne van a szándékos emberölés: a magyar értelmiség gyermekei kiirtásának a terve. A proletárdiktatúra, mely osztályharcot folytat min­denütt, még igazságszolgáltatásában, A-B-C könyveiben és óvodáiban is, osztály harcot folytat a kenyérrel is. Kegyetlensége sohasem mutatta meg a magát leplezet­lenebből. A proletárdiktatúra nemcsak a felnőttek között tesz különbséget, de rendeletileg tesz különbséget gyermek és gyermek között is. Kiválasztással ad enni, kiváltságos uralkodóosztálya gyermekeinek. Azok a szegény kicsinyek pedig, akik szerencsétlenségükre nem vasmunkások vagy vörös katonák otthonában születtek, hanem hivatalnokok vagy özvegyek szürke lakásán élnek, ám szűkö lkod jenek. És ennél embertelenebb fejezetet Heródes óta nem ír­tak bele az emberiség történetébe. Május 26-29. Most már nem tarthat soká .. . Oh, nem odakintre ér­tem. Ott.kinn még folytatódhat, de benn a fejünkben valami megszakad. Az utcák, a házak, a kövezet még bírja, csak az ember nem bírja már. Csendes téboly van a szemekben. A képek változnak, az iszonyat folytatódik. Ahová ellátni, köröskörül diadalmasan vigyorog felettünk a kegyetlen idegen arc, ahová nem látni, onnan nyöszörgés hallatszik, tompa zuha­nások, elvonszolt testek súrlódása. Ezek mind magyarok .. . Viszik őket börtönbe, kínzókamrába, vesztőhelyre. Hányán hiányoznak majd közülünk, mire kérdezni és felelni lehet, mire megszámlálhatják egymást, akik meg­maradtak? Két hónap óta jönnek már a vérszagú hírek. Eleinte ráztuk a fejünket. Csak a meghibbant képzelet ijesztget. A rémület őrülteket beszél ... A hírek elha Ugattak, vár­tak, aztán hirtelen visszajöttek és adatokat és neveket hoz­tak magukkal. Április elején volt, mikor először hallottam róla, hogy egy tengerész, kiszabadult fegyencekből és orosz zsidókból terror csapatot toborzott maga köré. Aztán híre jött, hogy ezek az emberek megszállták a terézkörúti Batthyány-pa­­lolát és lefoglalták a I refort-utcában a Hunyady-palotát. Május 1-én nagy felírást akasztottak ki a palota falára: Lenin-fiúk . Azóta így nevezik őket és Budapest éjszakái­ban és a vidéken, ahol moccanni mernek a magyar boldog­talanok, felbukkannak az' állig felfegyverzett, bőrkabátos terrorlegények. Ezek hurcolták el a múlt napokban Dor­­mándy ezredest és Horváth Viktort, akikről ma már híre jár, hogy embertelen kínzást szenvedtek el. A Batthyány-palo­­tában, a pincében kikötötték őket a Lenin-fiúk, égő sziva­rokat tömtek a szájukba, literszámra öntötték beléjük a vizet, szeget verlek a körmük alá. Élnek-e még? Ki tudja. A véres árnyak sokasodnak. Emlékezem: több hete múlt már annak, mikor valaki mond­ta, hogy ellenforradalom volt Makón. Akkor hallottuk elő­­szőr, hogy a képviselőház egykori elnökét, Návay Lajost megölték. Nem h ittiik el. Miért éppen őt. Szinte túlzottan liberális volt, a választójog harcosa, szelíd tudós, melegszívű emberbarát és a forradalom óta csendesen elvonult. De a h ír nem engedeti és újra jött. Pesti terroristák mentek le Makóra túszokat szedni. Másokkal együtt Návay Lajost, unokaöccsét, Návay Istvánt és Makó polgármesterét is elfogták. A foglyokat vasúton indították Budapest felé. Kisk unfélegyháza előtt beordítottak a terroristák a sza­kaszba : — Álljanak elő a grófok és bárók. És mikor senki sem mozdult, egy ember, akit, mint árva gyermeket a Návayak neveltettek, megszólalt: — Itt a kegyelmes úr meg a nagyságos úr, vigyék ezeket. — A terrorlegények leszedték a két Návayt a vonat­ról, a töftés mellett megásatták velük a sírjukat. Hamar, sietni kellett! A vonat várt. A vésztörvényszék ítéletére nem volt idő. Kihallgatás nélkül beléjük lőttek, a rohamkésükkel szurkálták a mellüket. Aztán begyömöszölték őket a félig megásott sírgödörbe. Az egyik még élt, szegény keze kiállt a földből és mozgott egy darabig. Sok éjszakámon felrémlett ez a kép. Lehetetlenség. . . őrület. A hír nem engedeti és bebizonyította igazát. Már jött a másik hír. Budapesten eltűnt egy fiatal zászlós. Valamelyik tiszt beszélte. A zászlós tizennyolcéves volt, Dobsa Miki ásnak hívták. Igazolásra szólították fel és ő nevetni kezdett. Nem tett egyebet, csak nevetett. Szegény fiú, eltűnt a Batthyány­­palota kapuja mögött. Mások is eltűntek. Új vértócsák. Sok erőszakos halál, melynek nem tudta a hír a nevét. Szamuelly különvonata egyre jár az országban és ahol megáll, ott akasztanak. Hajdúszoboszló ... ott kezdte el Oly messze van szép Hajdúságom távol városa és mégis eljutott ide a hír és pontosan mesélt. Szatmáry Antal, egy vasúti munkás beszélte el. Április 23-án történt. Akkor már Debre­cen alatt állt a vörös front. Hajnalban egy huszár kilépett a legénység elé és elkiáltotta magát: Mindenki meneküljön, jönnek az oláhok! Az internacionális zászlóalj futott legelői. Egy utolsó szedett-vedett csapat vonaton menekült Szobosz­­ló felé. Fűtőnek Szatmáryt parancsolták fel a mozdonyra. Szemben páncélvonat jött óvatosan. Egy fekete hajú, vörös orrú liatal ember kihajolt és odakiáltott:- Mi hír van elvtárs Debrecenben?- Mi vagyunk az utolsók — felelte a fűtő. Az a fiatal ember Szamuelly volt. Megállt Szobosz- Ión. Dühös kedvében lehetett. Senki sem tudta miért, meg­­korbácsoltatta az állomásfőnököt, utána néhány munkást. Aztán még nem ért ki a vonatja a jelzőig, mikor észrevette, hogy Szoboszló templomtornyára fehér zászlót húztak. Visz­­szafordította a vonatot. Terroristáival befutott a városba. Lóháton egy szőke, kékszemű nő kísérte. Szamuelly hirtelen összefogdostatott háropi gyanútlan embert, aki véletlenül az útjába akadt, Körner malomtulajdonost, 1 okay József rendőrkapitányt, f ekete László polgármestert és a gyógy­szertár előtt felhúzatta őket három akácfára. — Egymásután! — mondotta Szamuelly és a körmét tisztogatta az akasztás alatt. Aztán futott. Kábán csak siettében kínozta meg a se­gédlelkészt, a jegyzőt, a bírót, már jöttek az oláhok. Szol­nokra ment. ' Szolnok egész környékén túszokat szedett, akasztatott. Százötven ember tűnt el, mióta Szamuelly ítél­kezik .. . És amint a gondolatom vándorolva megy az országon át, már nem egyenként, elvétve jönnek elém a véres árnyak, tolongva sereglenek és mind magyarok, és mind kereszté­nyek és kísértetekkel van tele a nappal és az éjszaka. Odakinn a ház előtt óvatos lépések jártak. Babohás idők . . . Kísértet áll a küszöbön. Huszar Aladárné is riadtan odanéz: — A pap! Fekete kabátjában Kováts-Sebestyén, a református lel­kész, hihetetlenül soványnak rémlett. Az arca fakó volt és a szája körül friss barázdák látszottak. Olyan halkan és szaggatottan beszélt, mintha gyors futás után állt volna meg. Sajátságos mozdulatot tett a kezével, aztán felém fordult. — Szereti az Isten, hogy nem jött velem. Mikor az Ipolyhoz értem, minden irányból rohanva jöttek a csehek és a vörösek. Nem volt más választásom, neki szaladtam a folyónak, belehemperedtem és a golyók csak úgy seperték körülöttem a vizet. A vörösek még sortüzet is adtak űtá­­nam . .. Ez volt hát annak az útnak a története, amelyet meg kellett volna osztanom vele. — Feltétlenül elfogták vagy agyonlőtték volna, — mondotta a pap. — A csehek internálni akartak. A vörösek kerestek. Három napig bújkáltam a vetések között, mielőtt haza mertem jönni. Azt a hírt kaptam, hogy a csehek idő­közben belelőttek itt a templomba. Pedig ... a padlása tele van fegyverrel. Az utcában megint fütyülni kezdtek a golyók. A pap összerezzent és minduntalan maga mögé nézett. Észrevette és zavartan elmosolyodott: — Azóta nem bírom. Sokban volt részem ... Egyre görnyedtebben ült és fiatalsága dacára szomo­rúan öregnek látszott. Amit ez az idő elhasznál és felőröl bennünk, azt nem lehet többé visszavenni, azt soha többé nem lehet jóvátenni. Május 30—3Í. Szokatlan csend volt a folyó mentén. Már sötétedett, mikor a katonák egy hordót vittek a múzeumkert Felé. A múzeum a laktanyájuk. Ablakunk alatt niondta az egyik, hogy rumot visznek a legénységnek. Mit jelentsen ez? Még hallatszott egyszer az őrjárat lépése. Azután ci­gányzene szűrődött át az éjszakán. Azután semmi sem moz­dult többé. Két óra felé járhatott az idő, mikor egy hang szólalt bele az álmomba. Azonnal felébredtem, mégsem ér­tettem mindjárt. — I ámadás ...-Kik?... — A vörösek! Nem így képzeltük . . . Egy pillanatra meghűlt a szí­vemben a vér. Óvatos ajtók nyíltak és csukódtak a házban. A kicsi lány bejött a szobába és álmosan húzta maga után a párnáját, mint egy fehér hangya túlnagy terhét. Lefeküdt a dívánra és elaludt. Odakintről vad lövöldözés hallatszott. Kinyitottuk az ablakot. Hirtelen minden hangosabb lett. A derengés örvénylő robbanásokkal volt tele. A gép­fegyverek halálfutamai összefolytak. Szaggatott gyors bil­lentyűverésük végnélküli hangvonalban futott fel-le az Ipoly mentén. Egy láthatatlan halálhangszeren rettentő kéz játszott a szürkületben. A gránátok olyan sűrűn jöttek a tető felett, hogy már nem lehetett megkülönböztetni, melyiket melyik part küldte. Eldobált réztányérok csapkodták az eget. Dühödt pörölyök döngtek és szanaszét puskagolyók, kicsi kalapácsok verték a háza k falát. Ember nem látszott a kísérteties csatában. A ház remegett és minden visszhangzott, mintha egy fahíd alatt lapultunk volna. Úgy rémlett, a híd kongó ívén veszett targoncák görögnek a fejünk felett és valamennyi halált fuvaroz. Órák múltak. Aztán reggelbe virradt a derengés. A szürke sejtelmek körvonalakat kaptak, a dolgok lelvették a maguk színét. A fák zöldjén, a barna cseréptetőkön végig­sütött a sárga nap. — Folytatjuk — TORMAY CECIL EMLÉKBIZOTTSÁG KÖZLEMÉNYE ELKÉSZÜLT A II. KÖTET A Bujdosó könyv második kötetét átadtuk a könyvkö­tőnek és az hamarosan bekötve leszállítja. A megrendelt és kifizetett példányokat azonnal postázzuk, amint megkap­juk. Köszönjük eddi gi megértésüket és türelmüket. MEGRENDELÉS Megrendelem a Tormay Cecil: Bujdosó könyvét. Mellékelem a két kötet árát: $23.00-t és a postakölt­séget (84 centet). Mellékelem az első kötet árát: $12.50-t és a postakölt­séget (66 centet). Mellékelem a második kötet árát: $12.50-t és a posta­­költséget (66 centet). Kérem az alábbi címre küldeni a könyvet. \ v Név:.................................................................................................. Utca, házszám: .........................................................................* . . ■ Város: ........................................................................................,p, i Állam:........................................Zip Cede . • • *. t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom