Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Repülő emlékmorzsák
Rtptiltt ttmUkmorSl ák A kassai bevonulásról Hosszú életem (86 év) érzelmileg legkimagaslóbb eseménye a Felvidék visszatérése és a kassai bevonulás volt. A cél, amiért éltünk és készek voltunk meghalni, az elszakított országrészek visszaszerzése volt. Nálam sokkal jobb írói készséggel rendelkező valaki tudná csak szavakkal érzékeltetni azt az idegfeszültséget, sóvárgó vágyakozást, remény és kétség közötti ingadozást, ami akkor eltöltött bennünket. A bel- és világpolitika kaleidoszkópszerű kavargását alig lehetett követni. Akkor a miskolci VIII. közelfelderítő századnál szolgáltam, a mi alakulatunk esett legközelebb a csehszlovák határhoz. A jövő alakulása és a lehetőségek állandó beszédtémát képeztek. Június elején egy vacsora után a Korona szálló éttermében is ez volt a téma, mikor felvettem a poharat, ezt mondván : — Ezt a pohár bort megiszom, a következőt majd Kassán ! — Merész beszéd volt, enyhe derültséget keltett, de én hittem benne, mint egy hitvallásban. Szeptemberben ugyancsak a Koronában búcsúztunk szeretett parancsnokunktól, Hámory Bruno századostól. Bruno koccintani akart velem és így szólt : — Ez alkalommal felmentelek fogadalmad alól ! — Bruno, Te felmenthetsz engem, de én nem menthetem fel magamat! — válaszoltam. És jött a csoda....Nem próbálom leírni azt az érzelmi vihart, ami eltöltött bennünket. A nagy napon — a hadtestparancsnokság rendelkezett velünk — epedve vártuk a parancsot az indulásra. Szép, meleg őszi idő volt, nem kellett a motorokat sokáig melegíteni. Az eligazítás értelmében minden gép egyenként indult, miután elérte a startrakész állapotot. Az örömmámorban észre se vettük, hogy ez milyen katonátlan intézkedés volt. Megfigyelőm, Sónyi Kurt — becenevén Zsemlyefejű — a Honvédség akkori főparancsnokának a fia volt. Egyszer csak jött a telefonügyeletes, messziről jelezve : indulás ! Az indításhoz várni kellett volna a sűrített levegőre, ehelyett gépemet Bödör László hangármester "berántással" indította. Elsőnek indultam. A Miskolc-Kassa-i út mellett alacsonyan repülve láttuk a menetelő földi csapatokat. Éppen akkor szálltam le a kassai repülőtéren, mikor a földi csapatok átlépték a határt. Mi voltunk az első magyar katonák Kassán. Leírhatatlanul örömteljes pillanat volt. Az ünnepély napján, míg az indulásra vártunk, a repülőtér szélén elhaladó út melletti beton korláton üldögélve néztük a felvonuló csapatokat. A közelünkben egy idősebb és egy fiatalabb cigány, ugyanúgy. Egyszer csak elmenetelt előttünk egy kakastollas csendőrszázad, olyan látvány volt, amilyet csak a kakastollasok nyújthattak. A fiatal cigány (érezhető ámulattal) megszólalt: — Hát ezek meg kik ? Majd megtudod te azt ! — válaszolta az öreg, ami persze nagy derültséget keltett. Sajnos, az idő nagyon elromlott, a Dóm tornya a felhőket kaparta, a nép csak itt-ott látta a gépeket. A díszelgés végén a repülőtér felett a kötelék vezetője "Oszolj !"-t vezényelt. Ez súlyos vezetési hiba volt, mert kiképzésünk foka megengedte volna a rajkötelékben való leszállást. Az eredmény a majdnem földig érő felhőzetben rettenetes kavargás volt. Ma is isteni beavatkozásnak tartom, hogy nem történt szerencsétlenség. A díszelgés után Pallavicini Alfréd bajtársammal éhesen ődöngtünk a városban, az éttemekbe, evőhelyekre bejutni reménytelen volt. Egyszer csak a Dóm közelében parkolt autóban ismerősökre találtunk, akik finom hazai enni- és innivalóval láttak el bennünket. A sors úgy hozta, hogy az a lány, aki vendégül látott bennünket, pár év múlva a Feleségem lett, akivel Isten kegyelméből ma is együtt élünk. Balogh József A kép — valamelyik újság fotóriportere készítette — jól mutatja a repülésre teljesen alkalmatlan időt. Az előtérben levő lovas dr. Vizsolyi Kálmán orvos hadnagy. (Balogh József gyűjteményéből.) 275
