Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Repülő emlékmorzsák
Egy vidám vadászkaland szomorú vége Ukrajnában Gyönyörű verőfényes nap volt Berdicsevben 1943 októberében. A vénasszonyok nyara itt pontosan olyan kellemes, mint otthon. Ki is használta ezt a szép időt egy kis nyárutói napozásra az aznap pihenőben lévő távolfelderítő hajózó társaság. Derékig levetkőzve sütkéreztünk a tiszti szállás előtt leterített pokrócokon. Csevegéssel, de főleg egymás ugratásával próbáltuk az időt tölteni, amikor nekem egy remek ötletem támadt. Fiuk ! Menjünk el egy kicsit vadászni a környékre, hátha sikerül valami finom falatot puskavégre kapni. Nemeskéri Janika azonnal replikázott: — Ugyan ! Milyen puskával ? — Elkérjük legényeink puskáját és azzal — volt válaszom. Azonnal felugrott az egész társaság — magunkévá téve az ötletet — és egy negyed óra alatt összeverődve, már el is indultunk. Voltunk vagy öten tisztek és a tisztilegényeket mint hajtókát vittük magunkkal. Már talán egy órája sétáltunk a határban és — sehol semmi....még egy ártatlan foglyot sem láttunk. Sajnos, a háború, az átvonuló katonaság, no meg, gondolom, a sokat nélkülöző polgári lakosság nagyon kipusztította a vadállományt. Hosszas gyaloglás után, már azon gongolkodtunk, hogy visszamegyünk, amikor végre valahára egy nyulacska ugrott fel egy hatalmas kukorica tarlón. Éktelen tüzelés kezdődött és fel is bukott a tapsifüles. Hangos hurrá-kiáltással, boldogan rohantunk utána, de sajnos szomorú látvány fogadott bennünket. A szerencsétlen állatot három találat is érte (úgy látszik, a távolfelderítő fiúk golyóspuskával is jól tudnak bánni) és valósággal szétroncsolódott a teste. Szegény pára véres maradványa olyan gusztustalan volt, hogy elment a kedvünk a nyúlpecsenyétől, de még a további vadászattól is. Az olyan nagy örömmel induló és vidámnnak Ígérkező vadászkalandunknak ez lett a szomorú vége. Gerlits Ferenc A falióra Miután a 102/2 zuhanóbombázó század működését a Keleti Hadszíntém befejezte, Börgöndre települt, ahol megkezdődött a hajózok átképzése a Focke Wulf FW. 190-es típusra, a legendáshírű "kalózkapitány" : Lévay Győző százados, becenevén "Szőr Atya" parancsnoksága alatt. A börgöndi laktanyaépületekben a mi századunknak már nem jutott hely, így Seregélyest jelölték ki szálláskörletnek, ahol a hajózok a Hadik kastélyban, a földi rész a faluban volt elszállásolva. Mi, volt zuhanóbombázó rádiósok már csak "tiszteletbeli hajózok" voltunk, lévén a FW. 190-es egyszemélyes gép. Ráadásul én még lábadozó is voltam, miután még mindig nem gyógyultam fel teljesen a Keleti Fronton történt lelövésem utáni súlyos balesetből. (Lásd : 1992-es MSZ 92-ik oldalán az "Utolsó felvonás" c. cikkemet.) Néhány nap múlva Szőr Atya beosztott szolgálatvezetőnek, minek következtében S. hadnagy közvetlen parancsnoksága alá kerültem. Nem tudom, hogy elődöm mennyivel hálálta meg Szent Antalnak, amiért megszabadult S. hadnagy úr önkényeskedésétől. Tény az, hogy S. hadnagy úr nem örvendett sem megbecsülésnek, sem közszeretetnek alakulatunk körében. Teljesen ellentétes beállítottságúak voltunk : nem értettem egyet szadizmusával, hatalomvágyát sem tudtam kiszolgálni, de azért igyekeztem feladataimat a legjobb tudásom szerint ellátni. A szakmai résszel nem is volt bajom, de a fene nagy katonásdi sehogy sem ment. Az így köztünk beállt — enyhén szólva — feszült helyzet terhén néha könnyített egy-egy másirányú foglalatoskodás. Mivel a sorsom így alakult, a továbbiakban nem tudok hajózó eseményekről beszámolni, kénytelen leszek a földön maradni. Feladataim közé tartozott a konyha kisegítő létszámmal való feltöltése és ellenőrzése. Konyhánk a falu Fő utcájában lévő vegyeskereskedés udvarában volt telepítve, amit a bal szomszédtól léckerítés választott el. Egyik ellenőrzésem alkalmával megláttam a szomszéd udvarban egy feltűnően elegáns, csinos hölgyet, akiről rögtön megállapítottam, hogy eredményesen tudna enyhíteni sívár helyzetemen. Ábrándozásra azonban nem volt időm, mert még a szálláskörletet is meg kellett szemlélnem. Közben a csinos hölgyről meg is feledkeztem. Nem állt szándékomban abban a bizonytalan helyzetben lekötni magam, a szélhámosság, vagy a kínálkozó alkalom kihasználása pedig távol állt tőlem. Éppen távozóban voltam, amikor a kapuban egy gyerekbe botlottam, aki megszólított: — Őrmester úr ! A szomszédból a fiatalabbik néni, a háziasszony húga, azt üzeni, ha ért a faliórához, legyen szíves átmenni, mert elromlott, nem tudják elindítani. Emlékeztem, hogy a nagyszüleim faliórája már csak pótsúlyokkal döcögött. Megfigyeltem, hogy az egyik nagybátyám hogyan szokta beállítani, ha rosszul ütött. Mivel napi feladataimnak végére értem — a szolgálatvezető kötetlen munkaidőben tevékenykedett — gondoltam : mi bajom lehet abból ha átmegyek ?! Sikerült az órát megbűvölnöm. A csinos hölgy kedves mosollyal megköszönte fáradozásomat. Azt hittem, hogy ezzel az ügy el van intézve. De a falióra mindaddig elromlott, amíg magamtól nem mentem. így aztán a csinos hölgy, akaratom ellenére, nagyon sokat enyhített sanyarú helyzetemen. Természetesen azt tisztáztuk, hogy katona vagyok, nem tudom, mikor kell tovább mennem, szélhámoskodni és az adott helyzettel viszszaélni nem akarok, nem ígérhetek semmit. Erre a hölgy azt válaszolta, hogy a megszállt országrészekből menekült hozzátartozói nem egy bajtársamnak vannak, adott esetben miért ne lehetne О az én hozzátartozóm ? Erről lebeszéltem. 276 Tarlós József
