Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Évfolyamtörténetek
demárral, amikor kb. egy év múlva temetésén a sorfal parancsnoka voltam. No de e hosszú kitérő után térjünk vissza Nyíregyházára. Kaptam egy pár vadonat új bakancsot. Mikor a régit, a felemást visszavittem Váradi szakaszvezető úrnak persze a talpa is tündökölt a "rápökős" suviksztól —, ő éppen a "civil" karpaszományosokat szerelte fel, akik sorban álltak a raktárajtó előtt.- Hát ennek mi a baja ? — kérdezte Váradi. — Alázatosan jelentem felemás, az egyik szalmával van bélelve és befolyik rajta a víz — válaszoltam. — Na talán magánál nem folyik be ! — mondta Váradi és odadobta a bakancsot az ajtóban álló soron következő karpaszományos újoncnak. A repülőnap után azonnal megkezdődött az újonckiképzés, amit — főleg mi, volt cőgerek — szívből utáltunk. A katonaiskolában minden évben át kellett esni ezen, eleinte mint újoncnak, majd mint újoncoktatónak. És most itt újra kezdtük az egészet. Beállottak az őszi esőzések, s a repülőtér agyagos sarában vége-hossza nem volt a "Feküdj !", "Föl !", "Repülő !" gyakorlásának. Újonckiképzőink részben nálunk egy évvel idősebb karpaszományosok voltak, részben sortisztesek és tiszthelyettesek. A karpaszományos oktatók lassan lemorzsolódtak, mert pilótakiképzésük befejeztével azonnal áthelyezték őket különböző repülő századokhoz. Kiképző gárdánk soraiban az "elöljáró" különböző fajtáinak széles és színes skáláját találtuk. Egyet azonban ki kell jelentenem : ha volt is egy-két olyan kiképző, aki talán túlzásba ment a keménységgel és a katonáskodással, nagy általánosságban azon igyekeztek, hogy embert faragjanak belőlünk. Jót tett az újonckiképzés mindenkinek. A pécsi Zrínyi Miklós honvéd reáliskola VIII. évfolyamát elsőként végzett Irányi Pali lett a rangidősünk, s ő képviselt bennünket igen eredményesen feljebbvalóink, elöljáróink felé. Neki támadt az a jó ötlete, hogy adjunk össze pénzt, s vegyünk belőle egy rádiót, ami mégiscsak kellemesebbé fogja tenni "zordon" katonaéletünket. Majd ha leszerelünk, akkor ki fogjuk sorsolni magunk között a rádiót. így is történt, vettünk egy — akkori értelemben vett — komoly készüléket, ami a nagy legénységi szoba ajtaja melletti ágy fölötti polcon talált helyet. Viszonyunk Zwinz Karcsival, szobaparancsnokunkkal kettős volt. Szolgálatban, újonckiképzés alatt szigorúan szolgálati hangot használt és bizony keményen megfogott bennünket. Szolgálat — délutáni parancskihirdetés — után megenyhült a viszony és Karcsi, mint idősebb barát, vezetett be bennünket a repülés titkaiba. Előfordult az is, hogy napközben, újonckiképzés alatt túlságosan megfegyelemzett bennünket, s — véleményünk szerint — mértéken felül, túlságosan sok "Feküdj !"-ben és "Kúszás !"-ban volt részünk. Ilyenkor elhidegedett a viszony közöttünk, s ilyenkor foglalkozás után a legénységi szobában nem kerestük Karcsi társaságát, aki — sállal a nyaka körül, pipával a szájában, torkát állandóan köszörülve — egymagában csavargatta rádiónk kondenzátorait, hogy jobb vételt csikaijon ki belőle. — A mi rádiónkat birizgálja ! — lázadoztunk magunk között — akkor, amikor úgy kitolt velünk ! Persze az ilyen felháborodások rövid ideig tartottak, s hamar "fátylat borítottunk a múltra", Karcsi is mi is. Karcsi a vadászokhoz került, Zajtay-ra magyarosított és később ténylegesíttette magát. A Repülő Kísérleti Intézethez került, ahol egy Héja géppel — állítólag csűrőleválás miatt — lezuhant és repülő halált halt. Egy igen értékes, jó pilótát és jó bajtársat vesztettünk el benne. Eltelt egy hónap, a társaság kezdett katonás képet mutatni. Versengés folyt az egyes szakaszok között. Ha jól emlékszem, négy újoncszakasz volt : három a "civil" karpaszományosokból, egy az "Elkápévéjékből" alakítva. Az egyes "kipécézett", nem jól teljesítő újoncok részére az oktatók különféle büntetéseket találtak ki. Az egyik : Irány a sóstói erdő ! Futás A büntetett alany futásban megindult a Sóstói erdő felé, ami kb. mégegyszer olyan messze volt, mint a repülőtér széle, kb. egy km-re. A nagy gyakorlatozás közben az oktató néha megfeledkezett a megbüntetett újoncról, aki — a parancs értelmében — a reptérszéli kis árkot átugorva, elfutott a sóstói erdőig, ott lepiheni és csak a foglalkozás végén tért vissza. Az újoncoktatc persze nem tehetett semmit, mert ő volt a hibás : nem adott parancsot a visszafordulásra. A másik : A gyakorlatot nem odaadással végző, azaz "lazsáló" újoncot az oktató felküldte a meglehetősen magas hangár tetejére, ahova bizony jó sok létrafok megmászásával, fáradságosan lehetett feljutni. Az újoncnak, felérkezése után, hangos kiáltással kellet tudtul adnia a lent gyakorlatozó újonc társaságnak: — így jár az, aki lazsál ! Újoncszakasz parancsnokunk nem volt megelégedve munkákkal és egy lelkesítő beszédet tarott: — Erőltessék meg magukat egy kissé ! Nézzék azt a szakaszt ott, milyen rendesen vágják ki a díszmenetet, ott senki sem lazsál! Abban a pillanatban a hangár tetejéről felhangzott az idézett szakaszbeli egyik újonc harsány hangja — így jár az, aki lazsál ! Persze nagy derültség fogadta ezt a híradást, még oktatónk is elnevette magát. Ilyen apróságok tették elviselhetőbbé a nyolchetes újonckiképzést. No és még valami. Aki kitűnt katonás, feszes magatartásával, azt elvitték repülni. Mindnyájan sóvárogtunk e kitüntetés után 248 I
