Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)

Lévay Győző: Így is lehet vitát nyerni

Magyar temperamentumom azonnal fellángolt, nem is említve az egyéb okokat. Alacsonytámadás ? ... De még mennyire ! Megmutatom én neked, az anyád keservit!

Fiúk, figyeljetek ide, — szóltam embereimhez. A kioldás után senki se jöjjön utánam. Kövessétek az előttetek lévő német századot. Pénzes őrmester átveszi a parancsnokságot. Még egyszer, senki se kövessen... Otthon találkozunk.

Mi voltunk a következők. Lefordítottam Ju 87-esemet és 80 fokos szögben zuhantam lefelé. A föld iszonyú gyorsasággal közeledett, mintha a fák, az árkok, az orosz járművek felém rohantak volna. Gyengéd kézmozdulat, finom helyesbítés ... a célpont a nézőkébe kúszott, ... egy leheletnyi húzás a botkormányon, ... Most. Hüvelykujjam lenyomta a bombakioldó billentyűt. Ahelyett, hogy élesen felhúztam volna a gépet, fokozatosan vettem ki a zuhanásból, földközelben maradva. Fékezni !... A föld felett rohanva láttam, hogy N. százados és mintegy öt kísérője alacsonyan repülve vártak a megfelelő pillanatra, hogy fedélzeti tűzzel rácsapjanak a muszkákra. 300 méteren fordulóba kezdtem, majd egy széles kör után visszatértem az előbb támadott területre, ahol az utolsó zuhanóbombázók bombái éppen robbantak. — Csupán pár méterre repülve a földtől észrevettem egy századnyi oroszt, és néhány járművet az útmenti fák alatt. Egy gyors pillantással körülnéztem; N. és emberei, mintegy 120 méteren repülve, tüzelni kezdtek. A szovjet gépkocsik bekerültek a célgömbbe. Idenézz N.! Most megyünk mi!

Előretoltam a gázkart, lenyomtam a gép orrát ... most ! Nyomjelző lövedékeim bevágtak a tehergépkocsik közé. A fák koronái pilótafülkém mellett rohantak el. Khaki ruhás alakok rohangásztak minden irányba. Oly alacsonyan voltam most, hogy futóim lefejezhették volna őket. Egy éles forduló jobbra, egy kis nyomás a boton ... hirtelenül robbanások rázták meg a gépet. Savanykás füst lepte el a kabint. A motor kezdett kihagyni, és hosszú füstcsíkot húzott maga után. A gép vadul rázkódott. A műszerfalra tekintettem. Ezzel a sebességgel talán elérhetem a német vonalakat. Óvatosan kezdtem a botkormányt hátrahúzni. Örömmel láttam, hogy a magasságmérő mutatója egyre kúszott feljebb... 100... 150... 200 méter. Ez elég is !

— Minden rendben van, Lajos ? — kérdeztem lövészemet.

Válasz nem jött. Megismételtem a kérdést. Csend. Hátranéztem a vállam felett; Sarkady tizedes mozdulatlanul lógott a heveder szíjain. Mintha halott lenne. Úristen !... Három nappal előbb tért vissza a szabadságáról, — nősülési szabadság volt.

S most itt repültem kihagyó motorral, megsebzett géppel és lövészem halottan hevert a hátsó ülésben. Minden erőmet összeszedtem, hogy gondolataimat a vezetésre összpontosítani tudjam. A Ju-87 erősen rázkódott, és a motor minden pillanatban felmondhatja a szolgálatot. Bent a pilótafülkében a füstöt vágni lehetett volna. Kezem megtalálta a gombot, és a következő pillanatban a kabintető iszonyú sebességgel lerepült, — majdnem magával vitte a karomat. De végre láthattam

valamit. A magasságmérő 300-at mutatott, de a sebesség egyre csökkent. Előrenyomtam a botkormányt, a gép orra lesüllyedt, és a sebességmérő karja felfelé lendült ismét.

Egy nagy zöld mező tűnt fel előttem. Számításom szerint már az arc vonal saját oldalán kellett lennem, vagy legalábbis igen közel hozzá. Elhatároztam, hogy megkísérlem a leszállást. Még egyszer megnéztem a mezőt, — valahogy túl zöldnek látszott. Visszaemlékeztem Lüdigkeit tanácsára, — ha kényszerleszállsz ismeretlen területen, bármilyen simának is néz ki, robbantsd le a futókat, mert a hasraszállás jobb, mint a nyaktörés.

Megnyomtam a gombot. Mennydörgés-szerű robbanás, és a következő pillanatban a futóim elrepültek a számyélek mellett. 120 km-es sebességgel siklottam a föld felé, ami óriási zöld szőnyegként sietett felém. Kissé felemeltem a gép orrát, hogy a farok érjen először földet. A sebesség gyors iramban csökkent. Egy gyengéd húzás a kormányon, az orr nem emelkedett. Eddig minden rendben... A benzincsap !... Előrenyúltam, hogy elzárjam... kissé meghúztam a botot... A gép neki vágódott a földnek, majd vadul csúszkált előre, azután hirtelen megállt. Velőkig hasító éles fájdalmat éreztem, amint fejem beleütődött a műszerfalba, majd minden elsötétült.

Eszméletlenségem valószínűleg csak egy pár pillanatig tartott. Amikor magamhoz tértem, láttam, amint lövészem "szelleme" hajol fölém.

— Kapitány úr !... Rendben van ?

— Rendben, Lajos... De mi történt Veled ? Nem hittem volna, hogy élve látlak még.

— Semmi az egész. Egy kis repeszdarab ment a szemem alá, egy másik meg a térdembe. Még csak nem is vérzik. De kapitány úr, mi történt a szemével ?

Fejemben lüktető fájdalmat éreztem, s arcomon lassan csurgott le a vér. A jobb szemem ! Nem látok !... Lassan elfordítottam a fejem és belenéztem a visszapillantó tükörbe. A keservit ! Arcom jobb oldala tele volt vérrel, a szemöldökcsontig keresztülvágva. De az, hogy a jobb szememmel nem láttam, rémített meg a legjobban.

— Lajos, vizsgáld meg a szemem. Azt hiszem, megvakultam. Nézd meg... mit látsz ? Vak vagyok ?

— Nem... nem hiszem, kapitány úr...

Tétovázó válasza egyáltalán nem nyugtatom meg. Biztosan csak vigasztalni akart. Kimásztam a szárnyra.

— Gyerünk, Lajos. Hozd az elsősegély készletet — mondtam, s ezzel ráléptem a fűre, illetve arra, amit fűnek gondoltam. Talpam csak akkor ért kemény talajt, amikor már térdig álltam a sárban. Ezért volt a fíí olyan zöld !... Most örültem csak igazán, hogy a futókat lerobbantottam. Eszembe jutott, hogy a célterület a Pripjet-mocsarak szomszédságában volt. Csizmáim azonnal megteltek nyúlós sárral és moszatos vízzel. Lajos kötést tett a szememre, majd megvizsgáltuk a gépet. Úgy látszik 40 mm-es légelhárító ütegek tűzén jöttünk keresztül. Három találatot számoltam meg: a motorban, a két ülés között és a farokban. S a három lyuk pontosan ugyanolyan távolságban volt egymástól.

196