Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Lévay Győző: Így is lehet vitát nyerni
Hirtelen egy saját terület felől jövő Ju-87 motorjának egyre erősödő zúgását hallottuk. Ugyanekkor felhangzott egy orosz aknavető jólismert fütyülése is, de a lövedék robbanás nélkül esett nagy loccsanással a mocsárba. Feltekintve megismertem kisérőm, Róza szakaszvezető gépét. Két kört csinált felettünk, majd a számyféket kiengedve leszállni készült. Egy pillanatra a szívverésem is megállt. Úgy látszik ő sem látta, mit rejt a sima, zöld "pázsit". Lajossal elkezdtünk kétségbeesetten integetni, nyugat felé mutogatva. Megértette, mert rövédésén a gép eltűnt a szemhatáron. Egy kis falut láttunk északnyugat felé, mintegy másfél kilométernyi távolságban. Vállainkon az ejtőernyőkkel megindultunk. Mivel a legjobb egyenruhámban voltam, még eszembe jutott, hogy a kemény fűcsomókon kellene tovább menni, de látván, hogy rajtam már minden tiszta sár és nedves, tovább gyalogoltam a sárban a rövidebb úton. Egy órai fáradságos, sárban való lábalás után a falu széle elég közeinek látszott. Feltűnt két német katona is, akik megállásra szólítottak fel minket. Kissé bosszúsan visszakiabáltam nekik, hogy kik vagyunk, és tovább haladtunk. — Halt ! Halt !... — ordítottak a németek kétségbeesetten. Álljanak meg ! Aknamezőn járnak ! Erre azonnal megálltunk. Borzongás futott rajtam végig. Lehet, hogy térdeim remegését a vizes ruha és a fárasztó gyaloglás okozta, de... minek ámítsam magam, a kényszerleszállás és a gyaloglás az aknaföldön elég volt egy napra. A németek végülis kiirányítottak a kemény talajra. Kiderült, hogy a német csapatok, amelyek segítségére rendelték ki a zuhanóbombázó osztályt, visszavonulóban voltak, és az új védelmi vonal előtti területet, beleértve minden keményebb talpalattnyi területet a mocsárban, elaknásították. A faluban az első útunk a földalatti kötözőhelyre vezetett. Az orvos lemosta arcomról a vért, kitisztította szemem, és újra láttam. Abban nem voltam biztos, hogy vajon a fertőtlenítő folyadék, vagy valami más volt az, ami lecsurgott az arcomon, mert igen furcsa érzés fogott el... Az orvos négy öltést tett a szemöldökömre, majd forró kávéval kínált meg minket. Egy kocsit bocsájtottak rendelkezésünkre, hogy Lubolmon keresztül Chelmbe juthassunk. Az utat két, sínszerűen fektetett palánksor képviselte a puha talajra fektetve, bizonyos távolságokon kitérőkkel. Ha egy kocsi lecsúszott a deszkáról, azt semmi sem húzta ki mégegyszer a sárból. Jó iramban hajtott a gépkocsivezetőnk, egy német tizedes, amíg egy kitérőn szembe találta magát egy másik kocsival. Gyorsan átkapcsolt, de visszafelé menet nekiment egy mögöttünk jövő kocsinak, amiben két SS őrmester ült. Ezek azonnak kiugrottak az autóból, megtekintették a kárt, és elkezdték szidni szegény vezetőnket. A német nyelv nem túl gazdeg, ha káromkodásról van szó, de ezek ketten kimerítették az egész idevágó szókincsüket. Végülis a tizedes védelmére keltem, és megpróbáltam lecsillapítani a dühbegurult SS-eket, de ez csak olaj volt a tűzre. Most már engem is szidni kezdtek. Közöltem velük, hogy ki vagyok, de ezek nem sok ügyet vetettek rá. Úgy nézett ki, hogy elvesztem tekintélyemet a saját embereim előtt. A saját szolgálati szabályzat szerint akár beléjük is lőhettem volna. A harctéren azonban sok minden másképp van, mint a szabályzatban... Sarkady és a német tizedes kimeredt szemekkel hallgatták a szócsatát. Lehajoltam, hogy az egyenruhámra húzott overall alsó zsebéből kivegyem zsebkendőmet, és megtöröljem gyöngyöző homlokom. Egyszerre csak a két őrmester szemei kidülledtek, vigyázzba vágták magukat, és karjukat tisztelgésre lendítették. — Jawohl! Herr Hauptmann !... Bocsánatot kérünk, a kocsin okozott kár jelentéktelen. Pár perc alatt megjavítható. Mégegyszer, Herr Hauptmann, nagyon sajnáljuk a történteket! S ezzel hátraarcot csinálva visszamentek a kocsijukhoz. Csodálkozva néztem utánuk, de hamarosan megértettem. Zsebkendőt tartó ujjaim között ott lógott Lüdigkeit lovagkeresztje ! A chelmi repülőtérről felhívtam a 102. repülődandár parancsnokságát, hogy kérjek egy Fieseler-Storch futárgépet hazaszállításunkra. Rövidesen Szirmay vezérőrnagy, a dandárparancsnok vette át a kagylót a vonal másik végén. Ismét azzal kezdte, hogy én már eleget repültem, és el fog tilatni a bevetésektől, mert tapasztalt tisztekre másutt is szükség van. Mint már előzőleg is, kezdtem kibúvókat keresni, amikor az ablakon keresztül megláttam M. hadnagyot, N. segédtisztjét és kísérőjét, lövésze társaságában, az épület felé gyalogolva, hátukon az ejtőernyőkkel. — Vezérőrnagy úr — folytattam — három napig nem repülök, amíg az öltéseket kiveszik a homlokomból, de azt hiszem jobb lesz, ha Storch helyett Weihet kapunk, mert úgy látszik többen leszünk. Szerencsére Weihet küldött, mert félóra múlva egy újabb pár tűnt fel N. kísérői közül, ejtőernyőjüket cipelve. Pont a megfelelő pillanatban szálltunk le Grodek- Jagiellonskiban, a délutáni eligazításkor. Kimásztunk hatan a gépből elöl én, csinos fehér turbánnal a fejemen. Jelentkeztem N.-nél, és közöltem vele, hogy mi a véleményem a kedvenc őrültségéről. Semmit sem szólhatott, — a "bizonyíték" ott állt mögöttem. S így végre — három gépünk elvesztésével — sikerült bebizonyítanom, hogy kinek van igaza. A legérdekesebb azonban az volt, hogy míg én berepültem fél Lengyelországot Lüdigkeit lovagkeresztjével, addig ő részt sem vett a bevetésen, mert még mindig az előző esti mámorát aludta... Lévay Győző 197 (Megjelent a "Hadak Útján" 1966januári számában. Szerkesztő.)
