Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)

Bajtársi levelek

kaptak tőlük egyet-mást. Viszont az is igaz, hogy mi néhányszor "szereztünk" tőlük egy-egy kincstári kenyeret.

Sógornőm — apósomék másik lánya — szintén a házban tartózkodott mint menekült, férjével, dr. Libertini Zoltán gyalogos hadnaggyal és gyermekeivel együtt. Zoltán karácsonyi szabadságra jött haza, de a körülmények miatt alakulatához visszautazni már nem tudott. Libertini Zoli nemcsak sorsrendelte sógor volt, hanem nagyon jó barátom is.

Mi ketten, fiatal férfiak, a házkörüli munkákban — mint favágás, hólapátolás, stb. — hasznosítottuk magunkat, mert az oroszok-lakta szobákat is nekünk kellett fűteni. Igaz viszont, hogy a tüzelőbeszerzésről ők gondoskodtak : a vasútállomásról hoztak egy teherautónyi deszkát, no meg az elhagyott házakból különféle gyönyörű bútorokat. Ezeket mind nekünk kellett felaprítani a cserépkályhákhoz. A szívünk vérzett ebben a munkában, ennyi érték elpusztításakor, dehát a körülmények kényszerítettek erre bennünket.

Nem is lett volna semmi baj, mi boldogok voltunk és örültünk, hogy családtagjaink együtt vannak és mindenki egészséges. Sajnos, ez az örömteli állapot jó két hét múlva megszűnt, mert egy éjszaka éktelen dörömbölésre riadtunk. Egy GPU járőr zörgetett. Itt bujkál két katonatiszt — mondták — és azokért jöttek. Azonnal menjünk velük, mert letartóztatnak. A mi GH-s őrnagyunk próbált érdekünkben közbelépni (kellett neki a munkaerő), de a járőr parancsnoka leintette. Még szerencse, hogy hagytak minket rendesen felöltözni. Ez nem is volt olyan kis dolog, hiszen január volt. Közben az őrnagy megjegyezte, hogy ő már a harmadik "felszabadított" országban szolgál, de sehol nem tapasztalt ennyi feljelentést, mint Magyarországon.

Családunk kétségbeesett sírása közepette elcipeltek mindkettőnket a községházára és ott a pincébe zártak. Itt már rengeteg hasonszőrű férfi tartózkodott és egész éjszaka hoztak be újabb és újabb embereket. A tolmács egy Elek János nevű fiatalember volt, akiben — legnagyobb csodálkozásomra — egy gyerekkori ismerősömet fedeztem fel, s aki a környékünkön lakott. Kérdésemre : honnan tudták, illetve kitől, hogy sógorom és én Szentmihályon tartózkodunk, válasza rövid volt: "A sarki borbély jelentett fel benneteket."

Feltehetően hólapátoláskor láthatott bennünket az a fodrász, akihez az apósom rendszeresen járt, sőt még én is vágattam néhányszor nála hajat. El nem tudom képzelni, milyen előnyökre számított ezért a gyalázatos árulásért. Mi késztethette erre a tettre ? Legjobb tudomásom szerint soha nem bántottam és semmi rosszat nem tettem neki.

Amikor kivilágosodott, kitereltek mindnyájunkat az udvarra és ötös sorokba állítva útbaindítottak Mátyásföld felé orosz géppisztolyos katonák kíséretében. Még beszélgetnünk sem volt szabad. Ott kiderült, hogy a

reptéri bombatölcséreket kell betemetni és planírozni. A repülőtér szélén egy nagy halomban különféle kerti szerszámok (lapátok, kapák, ásók, stb.) voltak összegyűjtve és mindenkinek a kezébe adtak — csak úgy találomra — egyet. Már a kiosztás felénél tartottak, amikor odasúgtam sógoroomnak :

— Te Zoli ! Itt nincs annyi szerszám, ahány ember van. Húzódjunk lassan hátrafelé, a sor végére !

Hála Istennek, számításom bevált, mert kb. 30-40 embernek valóban nem jutott semmiféle eszköz.

Minket — a maradékot — bezártak a repülőtér mellett egy elhagyott villába azzal a biztatással, hogy később mi is sorrakerülünk. A kapuba természetesen őrt állítottak. Gondolom a villa gazdája a bombázások miatt menekült el, mert a pincében egy csomó tüzelő volt. A konyhai tűzhelybe azonnal begyújtottak az emberek, mert a ház hőmérséklete a fagypont közelében lehetett. Egy élelmes magyar felfedezte, hogy a pincében burgonya is van. A sütőt és a "platnit" telerakták és a konyhát nemsokára betöltötte a sült krumpli illata. (Azt talán mondanom sem kell, hogy az oroszok megfeledkeztek a mi reggelinkről.) Bármennyire is ínycsiklandozó volt ez az illat, minket ez nem csábított el, mert a házat körüljárva felfedeztük, hogy az egyik kisebb szobának van egy hátra, a kert felé néző ablaka. Azt is láttuk, hogy a hátsó szomszédos kertben egy katona kerti öntözőcsővel mos egy teherautót. Itt hátul, a mi kertünkben őrségnek nyoma sem volt, tehát az ablakon észrevétlenül ki lehetne mászni.

Gondolatunkat tett követte, mert féltünk, hogy az úgynevezett "málenki robot" esetleg több évig is eltarthat. Feltűnés nélkül, csendben kimásztunk az ablakon és behúztuk magunk után az ablakszárnyakat. Kitörtünk két kerítéslécet és a nyíláson átbújva jutottunk a hátsó kertbe. Itt szemtelenül odamentünk a kocsimosó katonához és jelekkel mutattuk neki, hogy szomjasak vagyunk, inni szeretnénk. Szó nélkül nyújtotta nekünk a "slag"-ot, hogy ihassunk. Megköszönve a szívességet — mint akik jól végezték dolgukat —, kisétáltunk a szomszédos utcára. Itt azután gyors léptekkel irány Rákosszentmihály.

Minden sarkon, mielőtt befordultunk, gondosan kilestünk, nehogy belefussunk egy katonai járőr karjaiba. Szerencsésen haza is értünk úgy délfelé. Leírhatatlan volt a család boldogsága, amikor a két apa hazaérkezett, épen és egészségesen.

Másnap reggel — félve az esetleges ismételt feljelentéstől — felszedelőzködtünk és elindultunk Libertini Zoli pesti, Rákóczi-úti lakásába. Természetesen gyalogmenetben, miután más közlekedési lehetőség nem volt. Ez alig 12-13 km gyaloglást jelentett. Nem is a gyaloglás és nem is a hó volt itt a legfontosabb tényező, hanem az útközben lépten-nyomon ránk váró orosz fogságbaesés veszedelme. Az orosz katonák valósággal vadásztak a férfiakra.

164