Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Bajtársi levelek
Szerencsésen el is jutottunk — többször megbújva a felbukkanó oroszok elől — a Rákóczi út elejéig, amikor is egy teherautó mögött megbújó katona tartóztatott fel bennünket és "davaj málenki robot" felszólítással beirányított a ház udvarába. Ott kiderült, hogy a teherautó rakodásnál kell segédkeznünk. A raktárból különféle fényképezési anyagot kellett kihordanunk a kocsira. Rajtunk kívül még három magyar "alkalmi munkás" szorgoskodott, több orosz felügyelete mellett.. Minket azonnal megpakoltak egy pár dobozzal és látszólag készségesen kiindultunk az utcára. Ott a mi oroszunk felugrott a kocsira és átvette a csomagokat. Amikor lehajolt, hogy lerakja a dobozokat, mi nem mentünk viszsza a raktárba újabb szállítmányért, hanem a kocsi másik oldalán tovább siettünk és befordultunk az Alsó Erdősor utcába. Az orosz nem láthatott minket az autót borító ponyvatető miatt. Ezután a nem várt intermezzo után végre megérkeztünk sógorom lakásába a Rákóczi út 32 szám alá. Budán még javában zajlott az ostrom és tartott honfitársaink hősies ellenállása. Pesten viszont a fosztogatás folyt, de nemcsak az oroszok részéről, mert — sajnos — sok magyar is kivette részét ebből a disznóságból. Szerencsére sógoromék lakása a negyedik emeleten volt, így viszonylag elég jó állapotban találtuk. Úgy látszik a rablók nem szívesen másztak fel ilyen magasra. A lakás belövést nem kapott, de nem maradt egyetlen egy ép ablaktábla sem. A ház pincéjének egy része könyvraktár volt és itt találtak a lakók — meg mi is — csomagolópapírt. Ezzel ragasztottuk be az ablakkereteket és így védekeztünk a hideg ellen. Tüzelőnk volt, így fűteni is tudtunk. Krumplink és zsiradékunk is akadt, tehát elviselhető volt az élet, csak családunk hiányzott nagyon. A folytonos aggódás : vajon mi lehet velük ? A ház óvóhelyén olyan nagy volt a zsúfoltság, hogy mi mindig a lakásban aludtunk. Nappal elmerészkedtünk egy közeli pékségbe, ahol időközönkint sütöttek kenyeret. Néhányszor sikerült is szerezni egy-egy veknit. Egyik alkalommal benéztünk a Dohány-utcai fürdőbe is, ahol a víz nélküli medencében rengeteg holttest volt lefektetve. Ezeket a szerencsétleneket az ostrom alatt nem tudták eltemetni. Még szerencse, hogy kemény fagy volt, így egyelőre járvány veszélytől nem kellett tartam. Úgy 10-12 nap " számkivetettség" után — legnagyobb örömünkre — megjelentek feleségeink és boldogan közölték, hogy mehetünk haza, mert a borbély eltűnt. Feltehetően őt is az oroszok cipelték el egy kis munkára. (Soha többé nem került elő a szerencsétlen.) Ilyen veszedelmek közepette ekkora áldozatra volt képes a két testvér : begyalogoltak Rákosszentmihályról Budapestre ! Ezt csak az tudja igazán értékelni, aki tisztában volt az akkori állapotokkal. Erre csak az igazi szeretet és egymásiránti aggódás késztetheti az embereket akkor, amikor a közbiztonság nulla volt a léptennyomon felbukkanó részeg és fosztogató orosz katonáktól, akik a nőkre nézve voltak a legveszedelmesebbek erőszakoskodásaik miatt. Esetleg, ha volt is férfi kísérője az utcára kimerészkedő nőnek és az megpróbált védelmére kelni, nem sokat teketóriáztak, hanem egyszerűen lelőtték, vagy bevágták egy fogolyszállítmányba. Még ma sem tudok meghatottság nélkül viszszagondolni feleségeink hőstettére. Hazafelé, a Keleti pályaudvar mögött a Verseny utcában láttuk, hogy az emberek baltákkal trancsiroznak egy csonttá fagyott lótetemet. Nekünk is felajánlottáak, hogy "álljunk be", de — bármennyire is hiányzott a hús — nem kértünk belőle. Természetesen a forgalmasabb útvonalat elkerültük, amennyire lehetett. A rákosfalvai kertészföldek között gyalogolva, sok magyar és német katona holttestét láttuk temetetlenül, hóval borítva. Ennyi fiatal élet pusztulása láttán elszorult a szívünk. Sajnos ez is mind hiábavaló áldozat volt. Nagyon siettünk, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk. Hála Istennek, ez végül is sikerült és boldogan öleltük magunkhoz gyermekeinket, akikre a nagyszülők vigyáztak féltő gondossággal. Február első felében elgyalogoltam Újpestre a Chinoin Gyógyszervegyészeti gyárba, mert hallottam, hogy ők már beindították az üzemet. Természetesen főleg az oroszoknak dolgoztak. Minden további nélkül engem is alkalmaztak a könyvelésben. Akkor még örültek minden munkaerőnek. Miután Újpest hét-nyolc km-re volt otthonomtól, így csak minden másnapra vállaltam munkát. Ami fizetést kaptam, nem sokat jelentett, miután vásárolni alig valamit lehetett belőle. Viszont szinte minden alkalommal vihettem haza valami élelmiszert, mert a gyár néhány teherautója állandóan a vidéket járta gyógyszerrel megrakodva, amit élelemre cseréltek be. Abban az időben jóformán csak cserekereskedelem létezett és a legértékesebb valuta az élelmiszer volt. Miután a Chinoin gyár kiemelt hadiüzemként működött, így természetesen orosz katonai parancsnoka is volt megfelelő őrséggel megerősítve. Mi dolgozók, mindnyájan kaptunk egy "dokument"-et, amivel azután viszonylag biztonságban tudtunk közlekedni. Mi — jámbor magyarok — hittünk is ebben a biztonságban. Egy szép napon megjelent az üzemben egy teherautónyi GPU-s katona, s parancsnokuk azonnal követelt egy csomó embert. Hiába ágált a katonai parancsnok, hogy a gyár orosz hadiüzem és minden emberre szüksége van, egyszerűen ráfogták a géppisztolyt. Ezek után kénytelen volt engedni az erőszaknak és találomra kijelölt néhány embert. Persze a GPU-sok ennyivel nem elégedtek meg, hanem két katona feljött az irodákba és jóformán az egész adminisztrációs társaságot leparancsolták az udvarra. A női dolgozókon kívül csak néhány idősebb munkatárs maradhatott. Sajnos, én is 165
