Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Gaál Gyula: Közelfelderítők 1941: Élmények
és minden irányba elkezdte rángatni a gépet, amiért a géppuskámat még véletelnül sem tudtam használni, mert minden tevékenységem a kapaszkodásban merült ki, hogy ki ne essek a gépből. A He.46-os bírta a rángatást és jó repülő tulajdonsága mentett meg minket. A vadász látta, hogy könnyű prédával van dolga, mindenképpen légigyőzelmet akart. Ezért ész nélkül pazarolta lőszerét, mig mi egyetlen lövést sem tudtunk leadni. Ellenfelünk képtelen volt követni a He.46-os furcsa mozdulatait, s végül is — azt hiszem — kifogyott a lőszere és otthagyott minket. Az idő 19:30 óra körül járt, a benzinlámpa üreset mutatott, valahol le kellett szállnunk. Ez nem volt különösebb probléma, mert hatalmas síkság terült el alattunk; a lényeges kérdés azonban az volt, hogy saját, vagy ellenséges területen vagyunk-e ?" "Tétovázásra nem volt idő; megpillantottunk egy kisebb falut és leszálltunk mellette. Embereket is láttunk, akik ész nélkül rohantak az ellenkező irányba. Egyenruha sehol. Ennyire bent lennénk ellenséges területen ?....Körülnéztem, majd visszamentem a géphez és — mindenre elkészülve — beültem a megfigyelő géppuska mögé. Itt ültünk reggelig, anélkül, hogy valakit láttunk volna, vagy meg tudtuk volna állapítani, hogy hol vagyunk. Augusztus 20-a, Szent István napja volt, gondoltam, hogy mindenütt készülnek ünneplésre, mi meg itt kuksolunk. Semmi sem történt, s így hajnalban a szakaszvezetőt ültettem a géppuska mögé, amig elmentem felderíteni. A falu szélén találtam egy országutat, leültem egy bokor mögé és vártam. Egy félóra múlva zajra, majd az úton egy páncélos oszlop közeledtére lettem figyelmes. Megkönnyebbülve láttam, hogy németek és kiálltam az útra. A németektől megtudtam, hogy kb. 400 km-re vagyunk repülőterünktől a senkiföldjén, mert tegnap itt még oroszok voltak. A páncélosok parancsnoka elvitt a 100 kilométerre levő Krivoj-Rog-ba, ahol a magyar 1/3 vadász és a 3. közelfelderítő század tartózkodott. Itt a repülőtéren nagy felfordulást találtam : bombatölcsérek, felfordított gépek. Megkérdeztem, hogy mi történt. Futballmeccs volt — mondták röviden. Hosszabb faggatás után előadták, hogy két nappal előtte futballmérkőzés volt a vadászok és a felderítők között. A félidő után, mint hivatlan vendégek, megjelentek az orosz rombolók és végigbombázták a repülőteret, majd géppuskatűzzel támadtak. A földről egyetlen lövés sem dördült el." "Egész nap az egyik alakulattól a másikig járkáltam, hogy ki hajlandó adni egy gépkocsit és egy hordó benzint, hogy gépemet elhozhassam, de kora délután még mindig eredménytelenül. Hirtelen repülőgépzúgást hallottam, majd pillanatok múlva a légvédelmi ágyúk veszett tüzelésbe kezdtek, a vadászok pedig rohantak gépeik felé. Tucatnyi hárommotoros bombázó közeledett. A pokoli hangzavarban azonban észrevettem, hogy a bombázók kiengedték futóműveiket és leszálláshoz készülődnek. Rövidesen a légvédelem abbahagyta a tüzet és a vadászokat is leállították. Közben a bombázók földet értek és feldúlt arcú, káromkodó olasz repülők ugráltak ki belőlük, nem tudván, hogy minek köszönhetik a meleg fogadtatást. Az Olasz Savoia-kat a németek irányították a magyar repülőtérre, ahol — okulva a futballmérkőzést megzavaró váratlan vendégeken — a légvédelmiek előbb lőttek és utána kérdeztek '" Nemsokára azután Tömőnek sikerült benzint és gépkocsit kapnia, úgy hogy másnap visszatérhettek repülőterükre. "A parancsnokom nem volt tőlem elragadtatva, s mivel csupán pár napja ismert, valószínűleg a tudásomról sem lehetett valami jó véleménnyel" — jegyezte meg Tömő. Többet nem repült a raj, s mivel a század létszáma túl nagy volt, egy hét múlva viszszaküldték őket Debrecenbe. Alig pihenték ki magukat a hosszú utazás után, amikor a Légierő Parancsnoksága egy rajt vezényelt a századtól, ezúttal a 3. közelfelderítő századhoz, de most már gépekkel együtt. "Mivel én voltam az alakulatnál az, aki 'harci tapasztalatokkal rendelkezett', parancsnokom választása ismét rám esett. így most már másodszor indultam Oroszországba, miután parancsnokom a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a rajra. Egyszer már összetörtem magamat a Kárpátokban 1939 júliusában kényszerleszállás közben, most pedig egy rajt kellett átvezetnem kedvezőtlen őszi időjárási viszonyok között. Az idő nem javult, indulnunk kellett. Az átrepülési terv a következő volt: leszállás nélkül Debrecenből Kolomeába; látási viszonyoktól függően a raj laza kötelékben együtt marad; ha ez rosszabbodik, mindegyik gép egy megadott útvonalon repül tovább, de szükség esetén visszatérhet az aknaszlatinai tábori repülőtérre. 13:00 órakor indultunk felhős, de jó látási viszonyok mellett Debrecenből. A Tisza felső folyását elérve, az idő erősen romlott és a folyó völgyében zárt felhőzetbe kerültünk. Sikerült jobbra kitérnem, de mire a viszonyok javultak, a másik két gépet sehol sem láttam. Amint elértem Kolomeát, láttam, hogy egyik Sólymunk már megérkezett; ez balra tért ki. A harmadikról semmi hír. Hosszas rádiózgatás után végre megtudtuk, hogy ez visszafordult és leszállt Aknaszlatinán. Másnap ennek is sikerült áttörnie, a raj épségben együtt volt. Az első nehézségen tehát túl voltunk, de kétezer kilométeres út állt előttünk, s gépeink hatótávolsága 450 km volt. Repülőtérről repülőtérre haladtunk tovább és a második napon elértük Dnyepropetrovszk városát. Martini Albert százados, a 3. közelfelderítő század parancsnoka szeretettel fogadott és ottlétünk alatt a raj együtt működött. Az áttelepülések miatt itt sem volt sok bevetés és így volt időnk szétnézni Ukrajna egyik legnagyobb városában." "Itt láttam az első fekete piacot, amit az ukránok 'bazár' néven ismertek. Mintegy kétezer ember nyüzsgött a nagy téren, mindenki a zsebében, vagy a hóna alatt tartotta a maga portékáját; mindent lehetett venni és eladni. 123
