Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Tanyasi: Félig szomorú, félig bizakodó búcsú a tegnaptól
ifíniipjpöiíí # ;|^|i^Í|p::||:|) Nem tudom, hogy más is így van-e ezzel, de minél öregebb leszek, annál gyakrabban járnak vissza gondolataim a múltba; a régmúltba. Nincs is ebben — azt hiszem — semmi rendkívüli, mert múltunkból és annak történéseiből nyolcvan év elteltével bizony sok van, jövőnkből pedig már igencsak kevés. Nagyon gyakori, szinte mindennapos az olyan estém — miután eltettem magam másnapra —, hogy ne kotorásznék elő szívem szerint való jókomát, vagy valami kedves történetet a múltból. Mindegyikből akad bőven, úgyannyira, hogy ha száz évig élnék is, maradna belőle szépszámmal. No de hát, hogy is tudnék én ebből a dús emlékcsomagból valamit is felidézni, hogy az értelmes is legyen, meg aztán annak olvasása se legyen altatóan unalmas azok számára, akik drága idejüket ilyen olcsóságra pazarolják; hiszen én nemhogy Jókai nem vagyok, de még a mai hazai mondvacsinált íróknak a köldökükig sem érek föl. Egyébként is, azt tapasztaltam, most már igencsak hosszúnak mondható életem folyamán, hogy elismerve és tisztelve az avatottak írott szavát, a zene az a műfaj — no nem mindenféle zenebona —, melynek hallgatása képes az ember szívét, lelkét igazán megmozgatni. Ennek ellenére nekidurálom magam. Maradék értelemmel és épp oly rozoga írómasinámon lekopogtatok ezt-azt a mi Dorkánk és elődei által önzetlenül szerkesztett "Annales"-ünk számára, mielőtt még átköltöznénk abba a földinél tisztább világba, mely minden bizonnyal híján van az olyan tulajdonságoknak, mint az önzés, a rosszindulat, másokank bántani-akarása és minden afféle, mely jelen életünket olykor megkeseríti. Tegnap este, már úgy éjfél után, amikor a betűk összefolyni kezdtek Bánffy Miklós : "Megszámláltattál...." című regényének olvasásakor, becsuktam könyvem és szemem, de csak azért, hogy az utóbbi régmúlt csodavilág számára ismét kinyíljék. Pannóniánk, annak is az Árpádházi királyaink székvárosa, jelent meg csukott szemem előtt. Méghozzá az a tere, mely egyben lelke is ennek a patinás városnak, ahol az "országalma" áll, közelében a romkert, ahol Szent István királyunk szarkofágja, több legendás királyunk és nagyuraink még ma is csak részben feltárt és azonosított csontjai rejlenek; a kert tőszomszédságában pedig hazánk talán legszebb copfstílusú épülete, a tiszteletet parancsoló Püspöki palota magasodik, vele majdnem szemben, az elmúlt évszázadok alatt többször átalakított Városháza barokk ablakai figyelik a térnek előbb említett országalma gömbölyded alakját. Székesfehérvár — mert hiszen arról van szó — a repülő katonáknak is otthonuk volt, méghozzá már az első világháború vége óta és abban is kitűnt más társai közül, hogy kevés olyan tagja volt a magyar királyi Légierőknek, aki ebben a történelmi levegőjű városban rövidebb-hosszabb időre meg ne fordult volna. Ez okból is szólnunk kell a városnak őseinktől reánk hagyományozott természetünkről, igaz magyar gondolkodásmódunkról és a ránk, hajdani repülőkre gyakorolt hatásáról. Nemcsak lakhelyünk volt ez a város, hanem évezredes múltjával nevelt is minket. Tudtunkon kívül is hatott ránk az a "Genius Loci", mely bőségesen árad ősrégi köveiből, épületeiből, a történelmi idők Szent István Bazilikájából, ahol Géza fejedelem csontjai pihennek és vele együtt többek között a hatalmas termetű III. Béla király maradványai, koponyáján a halotti koronával, mellette kardja, ezüst- és aranydíszei. Szinte látótávolságra, ennek a síkra épített városnak egyetlen dombján az 1222-évi Arany Bulla emlékmű áll, mely már korai, fejlett jogérzékünk fényes bizonyítéka. Nem kevésbé hatott ránk a "Budai-kapu" hídja előtt, a törökök elleni csatában elesett Varkócs György szobra és már a mi időnk emlékműve, mely az első világháború hőseinek emlékére emeltetett és kell, hogy emlékezzünk e város megannyi történelmi és kulturális emlékére, melyek gazdagsága vetélkedik fővárosunkéval, ha ugyan nem múlja azt felül. A repülők idősebb korosztálya még láthatta Prohászka Ottokár püspök urat, amikor nem díszhinton, se nem autón, hanem vonaton érkezett; kezében táskájával és esernyőjével gyalog sétált a díszes Püspöki palota bejáratához. Ott csengetésére megjelent a szolgálatos kispap, nem feltételezvén a kapuban szelíden álló Nagyemberről, hogy kicsoda; kiléte és jövetelének célja felől érdeklődött. A Főpap pedig — oly szerényen, mint ahogy egész életében viselkedett — így szólt : "Hazajöttem, mert én lennék, Kedvesem, Székesfehérvár új püspöke." Nem állíthatom, hogy az itt élt repülők társadalma püspök urához hasonlóan szerény lett volna, mert ez a mi országosan is kislétszámú népünk — a legalacsonyabb rendfokozatútól a legmagasabb parancsnokig mindenki — harcos őseitől örökletesen, büszke volt; de becsületes és magyar. Talán már egy éve is elmúlt annak, hogy egy verőfényes tavaszi reggelen leutaztam Fehérvárra. Nem volt meghatározott célja utamnak, csupán kikivánkoztam a füstös, zajos, sokszor bántóan tülekedő főváros szorításából, egy kis tisztább levegőt szívni, a vidéki ember közvetlenebb modorát élvezni és tisztább erkölcsi életét 107
