Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)

Tanyasi: Félig szomorú, félig bizakodó búcsú a tegnaptól

látni. Azúrkék volt aznap Fehérvár fölött az ég, de nem is kellett, hogy felhő takarja el a ritkán tapasztalható kellemes koratavaszi napot, mert a levegő olyan volt, hogy könnyű, kigombolt tavaszi kabátban kellemes volt az ember közérzete. A vadgesztenye rügyei is a na­pokban pattantak ki. A sok kis levél még hamvas, gyenge volt, de nem is csoda, hiszen csak most szület­tek. Szinte cuclizzák a dús tavaszi levegőt. Akárcsak én. Ők persze fejlődnek tőle, én legfeljebb regene­rálódom valamicskét. Érzem. Nem csak a tüdőmet fe­szíti ez a jóleső tavaszi levegő, vérereimet is átjárja.. Lelkemet is. Onnan tudom, hogy lecsendesedik bennem minden hullámverés. Arcizmaim merevsége is fölenged. Az élet támadásai miatti, szinte állandó "on-guard" álla­potom is enyhül. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Némely szembejövőnek — látom — a bolondo­sán mosolygó ember látványa miatt felhúzódik a szem­öldöke. Nem értik azt, ami bennem végbemegy. Nem baj. Öreg lábaimmal átballagok a részemre oly kedves fehérvári utcákon, megkeresem azt a Gyümölcs utcai házat, ahol Capus bátyánk lakott, Ádám Lóriét is meg­keresem a Budai út sarkán, Tonyóét, ahol éjfekete­­szemü feleségével lakott, Zámbó Béláét, a Tímár csalá­dét, Korosy Jenciét is, amelyiket még legénykorában együtt béreltünk és sok másokét is, akik valamikor oly összetartozóan éltek itt együtt. Ahogy sorra veszem magányos sétámon az emlékezetemből elővillanó jólis­mert arcokat, megdöbbenek, mert tulajdonosaik közül ma már egyik sem él. És talán a legszomorúbb, hogy — egy kivételével — mindannyian akaratuk ellenére idegen országban, sőt egyesek más világrész földjében pihennek. Az előtolakodó emlékek hangulatában egyszerre azon veszem észre magam, hogy a "Fehérvári Hosszú Temető" bejárata előtt állok. Valamikor az volt itt kiír­va : "Feltámadunk", ma már sajnos ez eltűnt és gyakran hangzik el az elmúlt fél-évezred furcsa nevelése miatti kétkedés szava is. Én hiszek egy ismeretlen dimenziójú világ létezésé­ben. Hiszem azt, hogy a halál nem teljes megsemmi­sülés. Egy test és egy lélek együtt az "Én". És benne a lélek a domináns. Ő tudja, hogy az "Én" van. Más élő­lény feltehetően ezt nem tudja, csupán csak létezik. A lélek testetlen, nincs kiterjedése, nincs matériája; így biológiailag nem bomlik meg. Dolga pedig — felte­hetően — a szeretet. A testetlen lélek szíve szeret. Atballagok — egyelőre még két lábon — a temető egykori kapuja alatt. Olvasom a kereszteken, sírköve­ken a neveket. Akad köztük rokon, több barát, sok is­merős és mégtöbb ismeretlen. Mennyi-mennyi ember és mégis, milyen csönd van itt. Sorban állnak a keresz­tek, mint a katonák, a túlsó, a békét képviselő sereg ka­tonái. Egy-egy parcella egy-egy ezred. Melyikük a pa­rancsnok ? Hol nyugszik a kürtös ? Itt valóban egyér­telmű demokrácia érződik. Leülök egy sírkő szélére. Szemben velem Kálmán Paci bácsi sírja. A székesfehérvári repülőtér utolsó pa­rancsnoka volt. Kutatok emlékeim között és ráakadok Paci bácsi mindenkivel szemben barátságos, jóságos arcára. Hangos szó nélkül szólítom meg őt és várom a válaszát. Válasz a csönd, válasz a szeretet növénye, az élő rózsatő, mely belőle táplálkozik. De kell-e hangos válasz onnan, ahol az élet bánat, szomorúság nélkül va­ló ? És mi más éltetné a túlsó lét békéjét, ha nem a sze­retet ? A földi életben is találkozunk olykor vele, hiszen ez teszi azt elviselhetővé. A megbékélt ember nyu­galmával érzem, hogy ez a szeretet jár most itt halkan és szépít meg mindent. Nem sérti a szemet a félredölt, roskadt fakereszt, mellette sudár síroszlop, amott tört­karú szobra egyikünk kettétört fiatal életének. Nem sér­tő az sem, hogy itt csupa sárga kankalin, ott karcsú fe­nyőfa, amott pedig tarka virágcsokor. Nem rendetlen itt az égő gyertya lecsepegő viasztócsája sem. Itt derűs­bús harmóniába tömörül minden. Bizonyára ezt látni, érezni jöttem ide ma. Vagy ta­lán, olykor már ziháló tüdőm és lassú tempóban bal­lagó lábaim hoztak ide akaratlanul is, mert már a nyolc­­vanadiknak utolsó napjait taposom ? "Magyar Szárnyak"; te vagy megcáfolhatatlan bizo­nyítéka annak, hogy becsületes munka volt az, amiről г szemtanuk írtak. Nem megvetni való az, amit és ahog> repülőink azokban a nehéz időkben, dicséretet, elisme­rést nem várva hazájukért tettek. Nem volt tettetett, ahogy a bajtársak, barátok egymásért aggódtak és a szív diktálta azt is amit egymás iránt éreztek. Igaz az is, hogy a kérlelhetetlenül múló idő miatti egyre kevesebb számú maradékunknak keserves fél évszázad elteltével is gondolataink valahol mélyen bennünk még ma is összecsengenek. A huszas évek repülői — egy-két kivételtől eltekint­ve — már odaát várnak ránk. Azok pedig, akik a har­mincas évek elején, közepe táján pörögtünk a Hunyadi János úti forgószékben : idegesen várva a két orvos : Scholtz és Mandula ítéletét, hogy megkapjuk-e az any­­nyira vágyott vasúti jegyet, mely Nyíregyházáig, az ak­kori repülő iskola városáig volt érvényes, ennek a ko­rosztálynak a többsége is már az égi szél érintésére megszólaló eolhárfa halk muzsikájában gyönyörködik odaát. A még élő néhányan pedig ősz fejjel itt-ott már aritmiás pulzusukat figyelik, hogy vajon mikor üti szí­vük az utolsó taktust ? A legfiatalabbak is már hetve­nen túl járnak, így bizonyára ők is tapasztalják, hogy a hetek, hónapok, évek múlásának tempója részükre is meggyorsult az ifjú évek tempójához képest. Ne gondolja senki, hogy az elmúlás közelségének félelme íratta velem az előbbi sorokat! Valójában az itt­hon — nem egyszer — megalázottan élők hálája fe-108

Next

/
Oldalképek
Tartalom