Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Hozzászólások

szági hadifogságom idején haza írtam —, idősebb nő­vérem visszajuttatott hozzám, ezekből egy párat leve­lemhez mellékelek azzal a kéréssel, hogy azokat Jáno­­sik József bajtársunknak továbbítani szíveskedj, ha még egyáltalán szüksége van rájuk. Feltételezem, hogy kevés bajtársamnak maradtak meg közel 50 év távolából ezek a lapok, ezért próbálok Jánosik József bajtársunkon innen segíteni, bár lehet, hogy már későn. Arra azonban fel szeretném hívni a figyelmét, hogy válaszlevelezőlapról lévén szó — amit csak későn és nagyon ritkán adományoztak nekünk — máson az ott­honmaradottakkal nem is levelezhettünk. Ezért nincs birtokomban egyetlen első példány sem, melyre csak 25 magyar szót volt szabad írnunk, állítólag azért, mert a moszkvai központ magyar tolmács-hiányban szenve­dett. Annak ellenére, hogy 1945 május 16-án kísértek a Bad Fischau-i gyűjtőtáborba, csak 1946 október 22-én — tehát kereken 17 hónap eltelte után — volt alkalmam az első értesítést hazaküldeni. A lila tinta nyoma csak tintával volt szabad az üzenetet megírni — egy tin­taceruzának a vízben oldott beléből készült tintával író­dott. A ceruzát véletlenül a Don folyó felső folyásánál lévő lebegjani fogolytábor kapuja előtt találtuk. További tartós jó egészséget kívánva, maradok tisz­telve szerető bajtársad, barátod Tekla (Ferenczy Zoltán) A fenti levélhez mellékelt öt db. üzenetet — Feren­czy Zoltán baj társunk hozzám e tárgyban út levelének másolatával egyetemben — Jánosik József bajtársunk­hoz eljuttattam. Toldalék Szerkesztő az 1992-es MSZ-ban leközölt Két év a "Paradicsomban" c. cikkhez, a 170-ik oldal bal hasábjának utolsóelőtti bekezdése után : Ne gondolják kedves Olvasóim, hogy az 1945 évi Magyar­­ország minden lakója ennyire elitélte a Nyugat-ra vezényelt, vagy önként távozott honfitársait, mint ahogy azt fent leírtam. Tud­tam, vagy inkább sejtettem, hogy legközelebbi rokonaim közül is néhányan — akkori szóhasználattal élve — evakuálás sorsára kerültek. Csak arról nem volt tudomásom, ki hova távozott, plá­ne, hogy hol lehetett. Szüléimét még 1938 áprilisa előtt vesztettem el, mégpedig a vissza nem csatolt Felvidék területén. Ráadásul nővéreim és fi­véreim szanaszét szóródtak. Bár idősebb nővérem és idősebb bá­tyám Győrben voltak, amikor '44 közepén Szegedről Vátra, illet­ve Acsádra települt Műszerrepülő Tanfolyamunk, s jártam is ná­luk, láttam őket, de akkor még nem volt szó arról: ki merre-ho­­va menekül a front elől, ha kell ? Amíg a Bécsújhely melletti Bad Fischau gyűjtőtáborában voltunk, látogató hozzátartozókkal küldtem életjelt magamról Győrbe nővéremnek, illetve Szegedre apósának Thurzó Jenő baj­­társam útján, s csak természetes, hogy a hadifogolyszállítmány vasúti kocsijából is küldtem értesítést a fenti címekre a vagonból kidobott cédulák útján. Ez ugyan veszélyes volt, mert az oroszok tiltották, s ha észrevették, hogy valamelyik vagonból cédula esett ki, képesek voltak leállítani a szerelvényt. Az üzenetet fel­szedték, s kihirdették, hogy a feladót keresi a címzett hozzátarto­zója. Természetesen a szerencsétlen, gyanútlan céduladobó-fela­­dó jelentkezett, akit aztán megtorlásképpen az orosz őrök jól megvertek. Azokat az üzeneteket, amelyeket a vasúti sínek mellett az ar­­ramenők — legtöbbször MÁV alkalmazottak — megtaláltak, függetlenül terjedelmüktől borítékba tették, felbélyegezték és a címzetteknek továbbították. A becsületes és áldozatkész meg­találók, akik ezzel a tettükkel nemcsak fizikai, de anyagi terhet is vállaltak, legtöbbje a kiskeresetű — vagy éppen keresetnélküli — társadalmi réteghez tartozott. Az én céduláim között volt oly kicsire hajtogatott levélke is, mint egy gyógyszertári csomago­lású aszpirin csomagocska, mégis megkapták rokonaim. Sok esetben a megtaláló a borítékon feltüntette saját nevét és címét is, mint pl.: "Küldi a megtaláló, Érd, Sasváros, Andrási László­­né", vagy : "Fogolyvonatról lett ledobva.” Ebben az esetben a megtaláló nem tüntette fel a nevét, pedig mind a boríték, mind a bélyeg akkor is pénzbe került, amit — cím és név híján — roko­naim nem tudtak megtéríteni a derék megtalálónak. Mivel az önzetlen, sőt fizikai és anyagi terhet magukra vál­laló feladóknak máig nem tudtam megköszönni küldeményüket, engedtessék meg, hogy ezúton fejezzem ki hálámat nemcsak az én céduláim feladásáért, hanem az összes eddig meg nem kö­szönt levélke célbaj uttatásáért. Ferenczy Zoltán volt repülő hadnagy Pécs, 1994. június 6-án. Az 1992-es MSZ 302-ik oldalán, a jobb hasáb utol­só bekezdésében ez áll: .Letkésen nem találhatók..........valószínűleg a hozzátartozók hazavitték őket..........Csányi József őr­vezető, Pécs." A pécsi Repülő Emlékmű építésekor felkerestem Csányi József rokonait. Tőlük tudom, hogy sem szülei, sem rokonai nem hozatták őt haza. Tehát Letkésen van eltemetve, jeltelen sírban, ha egyáltalán van sírja. Ha valamikor pótolják a nevek felvésését a letkési emlékműre, Csányi József őrvezető nevét is fel kellene vésni. Ezt közöltem dr. Farkas Jenővel is. 270 Fehér Endre

Next

/
Oldalképek
Tartalom