Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Tarlós József: Utolsó felvonás
Letört szárnyakkal. Július 19-én áttelepülés. Pilóta és gép hiányában gépkocsival települltem át Stubno-ba. Útközben rájöttem, hogy nem volt szerencsés sakkhúzás a második kórházból való elbocsátásom kierőszakolása. Éjszaka nem tudtam egyfolytában aludni, úgy mint azelőtt. Állandóan forgolódtam, nem tudtam negyed óráig sem azonos testhelyzetben maradni. Az autóban is, hol a két kezemre támaszkodtam, hol valamibe megkapaszkodva félig ültem, félig lógtam. Az útviszonyok sem voltak ideálisak. Legnehezebben a rázkódást tudtam elviselni, pontosabban elszenvedni. Örökkévalóságnak tűnt, amíg kijelölt szállásunkat elértük. Július 20-án mint gyengélkedő élveztem házigazdánk vendégszeretetét, miközben bajtársaim bevetésen voltak. A 2. raj parancsnoki gépén történt egy ritkán előforduló, általunk eddig még nem tapasztalt esemény : Zuhanótámadás utáni felzárkózáskor az 5-ös gép rádiósa, Marosvölgyi Kálmán őrmester nagyon mutogatott valamit a 4-es (rajparancsnoki) gép rádiósának, az "Uz Bence” becenévre hallgató Jenei János őrmesternek. Jenei nem értette miről van szó, s csak vállát vonogatta. Erre Marosvölgyi — áthágva a szigorú rádiótilalmi szabályt — külső forgalomra kapcsolt és telefóniával közölte a négyessel, hogy annak törzsbombája fennakadt. Jenei rögtön kirántotta az akkumulátor csatlakozót. Szőr — aki időközben ismét átvette a századparancsnokságot — rádión felszólította a négyes pilótáját, Molnár Ferenc főhadnagyot, hogy szabaduljon meg a terhétől. Molnár főhadnagy hiába próbálta bombáját vakon ledobni, hiába rázta a gépet : a 250 kg súlyú halálos teher nem volt hajlandó leválni a gépről. Közben leszálláshoz kellett felfejlődni. Szőr utasította a négyest, hogy váljon ki a kötelékből, a csak akkor szálljon le, ha a század többi gépei már leszálltak. így is történt. A négyes már a reptér közepe táján gurult, amikor valami nagyot dobott a gép farkán. Hátranézve, az én Bence barátom látja ám, hogy a fennakadt törzsbomba gurul a reptéren. Közben a gép a század gyülekezőhelyére ért. Hirtelen hátrasiklott a rádióskabin teteje, Bence felállt, két karját az égnek emelte és harsány hangon, jellegzetes vasmegyei tájszólásával olyasmire buzdította a legrosszabbkor levált bombát, amit mai szóhasználattal anyázásnak neveznének. Július 21-én ismét áttelepülés. Jasionkára megyünk, ahol tavaly már voltunk egyszer. Ez alkalommal még nehezebben viseltem el az utazást, mint az előző áttelepülésnél. Ha ezt előre tudtam volna, bizony bementem volna abba a második kórházba. Július 22-én szállásunkat áthelyeztük — helyesebben bajtársaim áthelyezték — a Trzesinowka-i iskolába. Július 23-án 6-os gépünket — fedélzetén Sztrókay Géza szakaszvezetővel és Luzsa György őrvezetővel légiharcban lelőtték. Sikerült saját területen kényszerleszállniok. A mi rádiósaink is lelőttek egy szovjet vadászgépet. Július 24-én befutott Sztrókay Géza bekötözött fejjel. Luzsa Gyurkát bordatöréssel a krakkói kórházba vitték. Ismét gyászol a 102/2 zuhanóbombázó század. 10-es számú gépünket — fedélzetén Istványi György hadnaggyal és Eitler Ferenc őrmesterrel — Airacobrák légiharcban lelőtték. Mindketten hősi halált haltak. Eitler Ferinek ez volt a 150-ik bevetése. Most már csak ketten maradtunk Szőrrel, akik a század megalakulása óta megszakítás nélkül hajózó szolgálatot teljesítettünk mint zuhanóbombázók. Jenei Jancsitól tudom, hogy aznap megérkezett a várva-várt posta. Eitler Feri is kapott Gelséről, a menyasszonyától egy rózsaszínű tábori lapot. Alig osztották ki a postát, máris megérkezett Szőr Atya a bevetési paranccsal. A frissen kiosztott tábori lapok bekerültek a repülő overall-ok zsebeibe. Elolvasásukra a bevetés előtt már nem jutott idő. Eitler Ferit a távoli kedves szeretett írása olvasatlanul kísérte a halálba. Sovány vigasz volt, hogy századunk rádiósai ismét lelőttek egy Airacobrát. Július 25-én osztályunk kötelékéből az Airacobrák nyolc német stukát lőttek le. Este áttelepülési parancsot kaptunk. Új támaszpontunk Krasznó lesz. Ismét gépkocsioszloppal megyek. 2130 órakor indulunk, a gépek is már sötétedéskor emelkednek el. Az út engem ismételten nagyon megviselt, de most már nem tudtam kórházba menni. Kénytelen voltam sanyarú sorsomat viselni. Senkinek sem tehettem szemrehányást, a bajt én hoztam magamra. A helyzet még mindig nem tette lehetővé az alapos orvosi kivizsgálást. Azt már éreztem, hogy az első kórházban ejtett gyors vizsgálat — nem én voltam az egyetlen sebesült — hagyott még kideríteni valót Szentkereszti Laci bácsinak is. Régóta köztudott dolog, hogy a baj nem jár egyedül. Most egyik gépkocsink felborulása hosszú kényszerpihenőt eredményezett, így csak 27-én a reggeli órákban érkeztünk meg Krasznóra. Berendezkedtünk a repülőtér modem laktanyaépületében. Vajon meddig maradhatunk itt ? Már idegtépő ez az állandó visszavonulás. Még az egészséges bajtársakat is megviselte, hogy nem tudták kipihenni magukat. Hát még engem és Sztrókay Gézát, a másik sebesültet! 28-án azonnal áttelepülés. Mi Sztrókayval eléggé felemás helyzetben voltunk. A hajózó állományba tartoztunk ugyan, de mivel az áttelepüléseknél gépkocsin utaztunk, a földi rész parancsnoka, N. hadnagy egyre jobban igyekezett hatalmát ránk is kiterjeszteni. Mintha élvezte volna, hogy rá vagyunk utalva ... Most is — annak ellenére, hogy alig álltam a lábamon — beosztott az üzemanyagtartálykocsi parancsnokául. Sztrókay Gézával együtt a vezetőülésben kaptunk helyet. Három-négy bajtárs kapott még helyet kívül, a tank tetején kialakított ülőkén. Az ő fegyverzetük szurony és puska volt, a gépkocsivezetőé és a miénk pisztoly. Ekkoriban már az is derengett előttem, hogy a memóriám körül nincs valami rendben. Észrevettem : míg azelőtt semmit nem kellett feljegyeznem, most egyre többször előfordult, hogy valamire nem emlékeztem. Ha valaki, vagy valami azt a dolgot újból felidézte, akkor már nem esett ki a tudatomból. Ez az állapot sokáig kísértett. Az eligazítás 1215 órakor volt. N. hadnagy a kocsiparancsnokok előtt isteni felsőbbséggel kinyilatkoztatta : — Uticélunk Pobiednik tábori repülőtér. Indulás 1300 órakor. Gondolom, hogy kérdés nincs. Végeztem ! Nem mozdultam. Erre N. hadnagy átható tekintettel rám nézett és mint aki vackorba — fanyar vadalmába — harapott, nagyon lenézően megkérdezte: — Mi az Tarlós őrmester ?! Nem értünk valamit ? — Hadnagy úr ! Kérek ismertetést az útvonalról és egy térképet. Semmit nem tudok, ha valami okból ki kell válnom a gépkocsioszlopból, ott állok megfürödve. — Nem is kell tudnia semmit ! Elég, ha én tudom, amit kell — válaszolta. Majd vitriolos gúnnyal megjegyezte ; — Különben is, maga hajózó, majd kivágja magát! — és ezzel faképnél hagyott. Azzal az érzéssel szálltam be a gépkocsiba, hogy N. hadnagynak és nekem alighanem még sok bajunk lesz egymással. A gépkocsivezetőt tájékoztattam, hogy Pobiednik tábori reptérre megyünk és maradjon az oszlopkötelékben. Az ablakkeretre ceruzával felírtam : "POBIEDNIK", nehogy elfelejtsem. Aznap az első világháború idejéből szomorú hímévre szert tett Limanova-n éjszakáztunk. Szállásunk nem volt, mindenki a gépkocsiban aludt egy keveset, aztán reggel indulás tovább. Július 29-én délelőtt elhagytuk a sík vidéket. A dimbes-dombos útvonalon egyre nehezebben tudtunk a gépkocsioszloppal 100
